2012. 10. 16. Végrendelet Sigmond Júlia
Vajon van-e ország, ahol egy bizonyos koron túl kötelező végrendeletet írni? Nem tudom. Bár jó ötletnek tartanám.
Egyik gyermektelen barátnőm mesélte, hogy férjével – 50 éves korukban – megírták végrendeletüket. Egymásra hagyták tulajdonaikat. Abban az esetben, ha egyszerre halnak meg, például egy autó balesetben, unokahúgukra hagyták mindenüket, aki rendszeresen törődött velük.
Szépemlékű egykori főgondnokunk nap mint nap eszembe jut, mivel házuk előtt vezet el utam hazafelé.
Nem tudom, vajon ő írt-e végrendeletet? Gondolom, feleségére hagyott mindent, aki rövid idő múlva, váratlanul, szintén meghalt.
Egy napon, hazafelé menet, megdöbbenve észleltem, hogy a ház előtt álló teherautóra “ömlesztve” hordanak ki mindent a lakásból. Könyveket, edényeket, kézimunkákat, háztartási gépeket, különféle tárgyakat. Egyik munkás talicskával hordta ki a dolgokat, a másik fent rakosgatta, hogy minden elférjen.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, s majdnem sírni kezdtem, ahogy láttam, hogy dobálják a sok értékes holmit, mintha szemét lenne.
A fent dolgozó éppen nézegette a dobozából kivett s kezében tartott vadonatúj, hófehér gyümölcsprést.
Látva, hogy én meg őt nézem, megkérdezte:
“Asta ce mai e, doamnă?” (Ez meg mi, nagysága?)
Nem tudtam megszólalni, ott hagytam őket.
Évek teltek el azóta, de én ma is, amikor házuk előtt elmegyek, azt a teherautót látom magam előtt, benne a sok értékes tárggyal.
Nagyon sok embernek javasoltam már, s most megint csak azt tanácsolom mindenkinek, ha elmúlt már 50 éves, s van valami értékes vagy akár értéktelen, de kedves tárgya, idejekorán gondolja meg, kit szeretne megajándékozni vele, hogy halála után ne a szemétbe kerüljön, hanem olyan valakié legyen, aki ha ránéz arra az örökölt holmira, szeretettel emlékezzen a hagyakozóra.
Vajon van-e ország, ahol egy bizonyos koron túl kötelező végrendeletet írni? Nem tudom. Bár jó ötletnek tartanám.
Egyik gyermektelen barátnőm mesélte, hogy férjével – 50 éves korukban – megírták végrendeletüket. Egymásra hagyták tulajdonaikat. Abban az esetben, ha egyszerre halnak meg, például egy autó balesetben, unokahúgukra hagyták mindenüket, aki rendszeresen törődött velük.
Szépemlékű egykori főgondnokunk nap mint nap eszembe jut, mivel házuk előtt vezet el utam hazafelé.
Nem tudom, vajon ő írt-e végrendeletet? Gondolom, feleségére hagyott mindent, aki rövid idő múlva, váratlanul, szintén meghalt.
Egy napon, hazafelé menet, megdöbbenve észleltem, hogy a ház előtt álló teherautóra “ömlesztve” hordanak ki mindent a lakásból. Könyveket, edényeket, kézimunkákat, háztartási gépeket, különféle tárgyakat. Egyik munkás talicskával hordta ki a dolgokat, a másik fent rakosgatta, hogy minden elférjen.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, s majdnem sírni kezdtem, ahogy láttam, hogy dobálják a sok értékes holmit, mintha szemét lenne.
A fent dolgozó éppen nézegette a dobozából kivett s kezében tartott vadonatúj, hófehér gyümölcsprést.
Látva, hogy én meg őt nézem, megkérdezte:
“Asta ce mai e, doamnă?” (Ez meg mi, nagysága?)
Nem tudtam megszólalni, ott hagytam őket.
Évek teltek el azóta, de én ma is, amikor házuk előtt elmegyek, azt a teherautót látom magam előtt, benne a sok értékes tárggyal.
Nagyon sok embernek javasoltam már, s most megint csak azt tanácsolom mindenkinek, ha elmúlt már 50 éves, s van valami értékes vagy akár értéktelen, de kedves tárgya, idejekorán gondolja meg, kit szeretne megajándékozni vele, hogy halála után ne a szemétbe kerüljön, hanem olyan valakié legyen, aki ha ránéz arra az örökölt holmira, szeretettel emlékezzen a hagyakozóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése