2012. 10. 07. Ó idők, ó erkölcsök! Pál János
Történettudósok szerint a 17. század második felében és a 18. század folyamán az európai hadviselést egyfajta humanizmus hatotta át annak köszönhetően, hogy a kirobbanó konfliktusok alkalmával hivatásos katonák hadakoztak a harctereken, a hadviselést pedig a szembenálló felek igyekeztek szűkebb terültekre korlátozni, az anyag- és emberveszteséget pedig minimalizálni. Hasonló jellemvonásokat véltek felfedezni a korabeli diplomácia területén is, hangsúlyozva, hogy a korszak békekötései a kényszert háttérbe szorító, indulatmentes alkudozásokon, kölcsönös területi engedményeken és a veszteségeket méltányosan kiegyenlítő kárpótlásokon alapultak. Az indulat és bosszú nélküli háborúnak és békekötésnek a napóleoni háborúk vetettek véget, a két világháború és az azt követő szerződések idején pedig az indulat, ingerültség, az ellenfél teljes megsemmisítésének vágya a tetőpontra hágott.
Október 6, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emléke akaratlanul is a múlt és jelen összevetésére sarkall: elveknek, magatartásformáknak az értékelésére. Az ellentmondás, különbség a fentiekben vázolt példához hasonlóan, itt is szembetűnő. Múlt és jelen mérlege egyértelműen előbbi javára billen.
Ott vannak egyfelől a nemzeti, egyéni szabadságjogokat, vagyon- és jogegyenlőséget, testvériséget magukénak valló katonai parancsnokok, egykori miniszterelnök, a serpenyő másik felében pedig – púpnak a hátunkon – a hatalomért, befolyásért, vagyonért könyökölő önjelöltek. Az egyik nemzedéket a valós emberi értékek iránti legendaszerű elvhűség jellemezte, a másikat pedig a hatalomhoz és vagyonhoz való görcsös, „elvszerű” ragaszkodás. Az egyik az emberi méltóságot szavatoló értékekért szállt síkra és áldozta fel életét, a másik a húsosfazékért emészti erőit és folytat(ott) elkeseredett, „önfeláldozó” küzdelmet.
Azonban nemcsak a ranglétrán állók fetrengenek a gyarlóságok eme hínárjában, hanem mi, az istenadta nép is. Ne csodálkozzunk, ha tehát a történelem ítélőszéke előtt csupán csak ennyit tudunk majd kinyögni: „Miként a terhes asszony, aki közel a szüléshez, vajúdik, felkiált fájdalmiban, előtted olyanok voltunk, Uram! Mint terhesek vajúdtunk, de csak szelet szültünk […].” (Ézs 26, 17–18) … az pedig borzasztóan kevés, egyenlő a nullával!
Történettudósok szerint a 17. század második felében és a 18. század folyamán az európai hadviselést egyfajta humanizmus hatotta át annak köszönhetően, hogy a kirobbanó konfliktusok alkalmával hivatásos katonák hadakoztak a harctereken, a hadviselést pedig a szembenálló felek igyekeztek szűkebb terültekre korlátozni, az anyag- és emberveszteséget pedig minimalizálni. Hasonló jellemvonásokat véltek felfedezni a korabeli diplomácia területén is, hangsúlyozva, hogy a korszak békekötései a kényszert háttérbe szorító, indulatmentes alkudozásokon, kölcsönös területi engedményeken és a veszteségeket méltányosan kiegyenlítő kárpótlásokon alapultak. Az indulat és bosszú nélküli háborúnak és békekötésnek a napóleoni háborúk vetettek véget, a két világháború és az azt követő szerződések idején pedig az indulat, ingerültség, az ellenfél teljes megsemmisítésének vágya a tetőpontra hágott.
Október 6, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emléke akaratlanul is a múlt és jelen összevetésére sarkall: elveknek, magatartásformáknak az értékelésére. Az ellentmondás, különbség a fentiekben vázolt példához hasonlóan, itt is szembetűnő. Múlt és jelen mérlege egyértelműen előbbi javára billen.
Ott vannak egyfelől a nemzeti, egyéni szabadságjogokat, vagyon- és jogegyenlőséget, testvériséget magukénak valló katonai parancsnokok, egykori miniszterelnök, a serpenyő másik felében pedig – púpnak a hátunkon – a hatalomért, befolyásért, vagyonért könyökölő önjelöltek. Az egyik nemzedéket a valós emberi értékek iránti legendaszerű elvhűség jellemezte, a másikat pedig a hatalomhoz és vagyonhoz való görcsös, „elvszerű” ragaszkodás. Az egyik az emberi méltóságot szavatoló értékekért szállt síkra és áldozta fel életét, a másik a húsosfazékért emészti erőit és folytat(ott) elkeseredett, „önfeláldozó” küzdelmet.
Azonban nemcsak a ranglétrán állók fetrengenek a gyarlóságok eme hínárjában, hanem mi, az istenadta nép is. Ne csodálkozzunk, ha tehát a történelem ítélőszéke előtt csupán csak ennyit tudunk majd kinyögni: „Miként a terhes asszony, aki közel a szüléshez, vajúdik, felkiált fájdalmiban, előtted olyanok voltunk, Uram! Mint terhesek vajúdtunk, de csak szelet szültünk […].” (Ézs 26, 17–18) … az pedig borzasztóan kevés, egyenlő a nullával!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése