2012. 10. 22. Kinek mondanak?! Tófalvi Tamás
Az ember szereti a stabilitást. Így vagyunk teremtve. Állandó biztos pontot keresünk nap, mint nap, megannyi élethelyzetben.
Amikor az élet instabillá, bizonytalanná válik, az ember furcsán kezd el viselkedni. Gyakorivá lesz a deviancia előfordulása, megugranak a bűnözési statisztikák, néhol pánikszerű hangulat lesz úrrá, és a létbizonytalanság vergődésében óriási darabokat szakít ki az emberből az embertelenség. Talán az egyik legjobb példa a lassan történelemmé porosodó gazdasági válság, mely rákos sejtekként burjánzott az emberiség nagy testében, s emésztette önmagát és a világot, hogy félelemmel vessük ki hálóinkat a holnapok tengerén.
Lelki szemünkkel símogatva a világot vakokként is nyilvánvaló, hogy kapcsolataink edzett lánca olcsó bizsu lett, s mattszínekkel tündököl magányba sírt emberek nyakában.
Nehéz megjósolni, hogy merre tartunk, és hosszú lesz-e még az út, mely mózesi lélekkel egy jobb jövő felé vezet.
Jézusi szavakkal teszem hát fel az önismeret legbizonytalanabb kérdését: „Kinek mondanak engem az emberek?!”. Van, aki prófétának és mások egyszerű munkásnak. Van, aki barátot lát bennem, s van, akihez érzéstelen valóság köt hozzá. Egyesek jövőt látnak bennem, kettesek múltjukat keresik általam, hármasok, négyesek, kilencvenhetesek... kinek mondanak engem?!
Vajon ez már szerepválság, vagy a pszichológia más definíciót alkalmaz!?
A tudathasadásos mindennapokban egy személyben sok mindenkire van szükség, és létünk legnagyobb bizonytalansága mára már egyértelmű: Az vagyok-e, akinek mondanak az emberek?!
Az ember szereti a stabilitást. Így vagyunk teremtve. Állandó biztos pontot keresünk nap, mint nap, megannyi élethelyzetben.
Amikor az élet instabillá, bizonytalanná válik, az ember furcsán kezd el viselkedni. Gyakorivá lesz a deviancia előfordulása, megugranak a bűnözési statisztikák, néhol pánikszerű hangulat lesz úrrá, és a létbizonytalanság vergődésében óriási darabokat szakít ki az emberből az embertelenség. Talán az egyik legjobb példa a lassan történelemmé porosodó gazdasági válság, mely rákos sejtekként burjánzott az emberiség nagy testében, s emésztette önmagát és a világot, hogy félelemmel vessük ki hálóinkat a holnapok tengerén.
Lelki szemünkkel símogatva a világot vakokként is nyilvánvaló, hogy kapcsolataink edzett lánca olcsó bizsu lett, s mattszínekkel tündököl magányba sírt emberek nyakában.
Nehéz megjósolni, hogy merre tartunk, és hosszú lesz-e még az út, mely mózesi lélekkel egy jobb jövő felé vezet.
Jézusi szavakkal teszem hát fel az önismeret legbizonytalanabb kérdését: „Kinek mondanak engem az emberek?!”. Van, aki prófétának és mások egyszerű munkásnak. Van, aki barátot lát bennem, s van, akihez érzéstelen valóság köt hozzá. Egyesek jövőt látnak bennem, kettesek múltjukat keresik általam, hármasok, négyesek, kilencvenhetesek... kinek mondanak engem?!
Vajon ez már szerepválság, vagy a pszichológia más definíciót alkalmaz!?
A tudathasadásos mindennapokban egy személyben sok mindenkire van szükség, és létünk legnagyobb bizonytalansága mára már egyértelmű: Az vagyok-e, akinek mondanak az emberek?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése