2010. 10. 24. Demeter Erika Őszi monológ
„Van, amikor az életednek minden emléke visszatér...”
Nem tudom honnan, miért, de egyszer csak egy falevélről eszembe jut a gyermekkori dióverés, szedés, lopás. Illatok, melyben egyaránt benne van a frissen kaszált fű és alma illata... Szellő, mely egyszerre volt bizsergető és hűs... Napfény, mely már nem égetett, de puszta látványa is melegíteni tudott. Akkor valahogy éreztem, hogy igen, ez boldogság! Vagy talán még több annál!
Azóta ismétlődnek a történetek, de valahogy az érzés már nem ugyanaz. Mintha ez a mostani boldogság besűrűsödött volna. Nem mindig tud lebegni, szállni, ahhoz valahogy más felhajtó erő kell.
Az első sor egy emlékvers foszlány (ifjúkorom megszépülő messzeségéből, talán van, aki ismeri), és így folytatódik „s a sebekből, amik rég beforrtak, halk cseppekben megindul a vér.” Amikor igazságtalanságot érzek, vagy valaki bánt, ez a kis versrészlet mindig kikívánkozik. Most is ez történt, így hát leírtam.
Itt az ősz illata az orromban, és eszembe jut az elmúlás. Eszembe jut, hogy egy-egy elmúlással mennyi minden átértékelődik, és ez így van rendjén. Kell az elmúlás az új tavasz érkezéséhez! Ide kívánkozik még egy kedves idézet, melyből néha töltekezni szoktam: „Amit a hernyó a világ végének érez, az a pillangónak a születés!”
Legyen egy gyönyörű szép őszi napod!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése