2010. 12. 05. Demeter Erika Ahol a mese és a valóság találkozik
Gyakran gondolkodom azon, hogy vajon azokból a történetekből, mesékből, amiket a gyerekeimnek mondok, mennyi marad meg? Melyik fog vajon maradandó élményként élni bennük tovább? Merengésemből hétéves lányom ébresztett fel azzal, hogy ma este ő akar nekem mesét mondani.
Kiválasztott egy olyan könyvet, mely a számok világát mutatja be rajzolás által. Az első lapra nincs semmi rajzolva, majd fokozatosan, ahogy a számok növekednek, telik meg a lap rajzokkal, ábrákkal, házakkal és emberekkel. Kíváncsian várom a mesét, és visszafogom magam, hogy ne szóljak bele.
– Az első lapon nincs semmi – mondja a lányom.
– Tudod, anya, amelyik lapon nincs semmi, az az élet kapuja! – és mondja ezt olyan természeteséggel, mellyel csak a gyermekek hisznek és tudnak élni. Hiába na, Jézus pontosan tudta, hogy miért hozza fel példának a gyerekeket. Miközben hallgatom tovább a mesét, és szemlesütve arra gondolok, hogy a lányomnak nem nagyon van miről prédikáljak, mert többet érez az Isten világából, mint egy felnőtt –a könyv végéhez érve így összegez: – És akkor az embernek mindene meglett, ami kellett!
Megköszönöm a mesét, és én is mondok neki egyet, de mondanivalója messze lemarad az ő meséjétől, ám tudom, hogy nem ez a lényeg. Azon merengek, hogy talán a lányom nem is tudja milyen jókor mondta ezt a mesét nekem.(Az is lehet, hogy tudta.)
Lassan közelít karácsony, és én sehogy sem tudok ráhangolódni, mert hiányzik az otthoni hangulat. Nem tudom, hogy lesz-e karácsonyfánk, hol leszünk? Persze gondunkat viselik, és mindent próbálnak előteremteni, együtt van a kis családunk, de valamiért a lap még mindig üres! Nem telik meg várakozással!
Talán mert az élet kapujában állok, és még nem látom, hogy a következő lapra mi van rajzolva? Ám tudom, hogy a mese végére az embernek mindene meglett, amire szüksége volt. Várom a mese végét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése