2012. 06. 08. A viharról, ami elmúlik Gál Zoltán
Amikor a nyári égbolton összesereglenek a felhők, vészjóslóan nevetnek, és el akarják hitetni, hogy most elérkezett az országlásuk ideje. Aki csak feltekint rájuk, szinte összerezzen a komor fekete sereg közeledése láttán. Villámok és mennydörgések közepette érkezik hatalmas robajjal, és belekiáltja a világ fülébe, hogy most új kezdet van kilátásban. Cikázó villámnyilait lövöldözve feldúl mindent, ami útjába áll. Végigsöpör erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. Hatalma rettegésben tart, és félelmet kelt.
Mint a csatamezőn, amikor a két ellenséges tábor szembenézett egymással, és a nagy összecsapásra felkészülve várták a vezényszót, úgy tekint alá a felbőszült had a földi terekre. Az első összecsapás előtt egy pillanatra minden elcsendesül. Aztán felhangzik a szó, és indul a viadal.
Alant a templomtornyok csendesen siratják a talán jobb sorsra érdemes népet. Csendesen imát mormolnak, és vigasztalják az idelent élőket. Siralmukra megtorpan a győzhetetlennek vélt erő, és valami változik. Meghallgatásra talál, akárcsak ama belső szobában, csendben és őszintén elrebegett gyermeki fohász. A föld az Eget hívta segítségül, és ezzel a legzordabb vihar sem képes szembeszállni. A felhők lassan oszlanak, és az elcsendesülő mennydörgések visszavonulót fújnak.
A Nap első lágy simogatására „szép szivárvány koszorúzza az eget”, jelezve a szent szövetséget, mely egyszer régen megköttetett. Bármennyire fenyegető és vészjósló is legyen, a vihar elmúlik egyszer. Cikázhatnak a villámok, döröghet úgy, hogy a föld is beleremegjen, de a vihar nem tart örökké. Az a közelség viszont, amelyet a Teremtő ígért gyermekének élete hajnalán, mindvégig megmarad.
Legyen hát bármilyen zord a vihar, a felhők fölött mindig süt a Nap!
Amikor a nyári égbolton összesereglenek a felhők, vészjóslóan nevetnek, és el akarják hitetni, hogy most elérkezett az országlásuk ideje. Aki csak feltekint rájuk, szinte összerezzen a komor fekete sereg közeledése láttán. Villámok és mennydörgések közepette érkezik hatalmas robajjal, és belekiáltja a világ fülébe, hogy most új kezdet van kilátásban. Cikázó villámnyilait lövöldözve feldúl mindent, ami útjába áll. Végigsöpör erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. Hatalma rettegésben tart, és félelmet kelt.
Mint a csatamezőn, amikor a két ellenséges tábor szembenézett egymással, és a nagy összecsapásra felkészülve várták a vezényszót, úgy tekint alá a felbőszült had a földi terekre. Az első összecsapás előtt egy pillanatra minden elcsendesül. Aztán felhangzik a szó, és indul a viadal.
Alant a templomtornyok csendesen siratják a talán jobb sorsra érdemes népet. Csendesen imát mormolnak, és vigasztalják az idelent élőket. Siralmukra megtorpan a győzhetetlennek vélt erő, és valami változik. Meghallgatásra talál, akárcsak ama belső szobában, csendben és őszintén elrebegett gyermeki fohász. A föld az Eget hívta segítségül, és ezzel a legzordabb vihar sem képes szembeszállni. A felhők lassan oszlanak, és az elcsendesülő mennydörgések visszavonulót fújnak.
A Nap első lágy simogatására „szép szivárvány koszorúzza az eget”, jelezve a szent szövetséget, mely egyszer régen megköttetett. Bármennyire fenyegető és vészjósló is legyen, a vihar elmúlik egyszer. Cikázhatnak a villámok, döröghet úgy, hogy a föld is beleremegjen, de a vihar nem tart örökké. Az a közelség viszont, amelyet a Teremtő ígért gyermekének élete hajnalán, mindvégig megmarad.
Legyen hát bármilyen zord a vihar, a felhők fölött mindig süt a Nap!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése