Gál Zoltán: Hála

2013. 09. 29.	Hála	Gál Zoltán
A gazda elégedettséggel sétált hátra kertjébe. Ez az év is bőséges volt. A szőlő hordóban, az alma zsákban, a dió ládákban. Utóbbit a derűsebb napokon kiteríti, hadd sütkérezzenek az őszi napsütésben, hogy majd a padláson vagy a gabonásban kihúzzák a telet. Mennyi minden megadatott, panaszra okunk nem lehet – gondolja magában, és csendesen hozzáteszi: köszönöm Istenem! Az asszony a házban sürög-forog. A lekvárok, befőttek, különböző színekben pompáznak az immár szűkössé lett kamrában. Mindenik csalogatja a tekintetet, és a távoli gyermekkor ízvilágát sejteti. A nyári gyümölcsök különféle formában palackozva feszítenek és versengenek, hogy melyikük a szebb, melyiket fogja valamelyik gyerek elsőnek a polcról leemelni. Sok volt bizony a munka, de megérte. Ahány üveg, annyi szeretetteljes sóhaj. És minden sóhaj egy ima. Mikor pedig eljön az este, és elpihen város és falu, imára kulcsolódnak a kezek, és Istenhez száll ismét a fohász. Milyen jó, hogy valakinek gondja van mireánk! Hogy is történhetne meg mindez, ha valakinek odafent, vagy helyesebben: idebent, nem lenne gondja, hogy kellő napfénnyel simogassa, és kellő mennyiségben öntözze a csodálatosan pompázó világot. S ha majd eljön a tél, ugyancsak Ő lágy takaróval borít el mindent, hogy egy új tavaszban új életre keljen Isten csodálatos világa. És ismét felcsendül a hála, mert valakinek mindig gondja van mireánk.