Gál Zoltán: Vízhiány

2012. 11. 30.	Vízhiány	Gál Zoltán
A hosszú, száraz ősz miatt immár kétszer kényszerültünk arra, hogy kutunkba vizet hozassunk a közeli város tűzoltóival. Szerencsésnek neveztek, mikor mondtam, hogy a hat köbméter víz, amit ki tudnak kocsijukkal szállítani, nagyjából három hétre elegendő. Sokszor az is megtörténik, hogy a kiszáradt föld a hirtelen érkező vízmennyiséget rövid idő alatt elnyeli. Mennyire természetesnek veszi az ember, hogy a víz mindennapjai részét alkotja. Mennyire természetesnek tűnik, hogy a Gondviselő megadja, mi meg „hálából” teleszórjuk a patakmedret pillepalackkal és szeméttel, hogy majd a víz elviszi. Melyik víz? Amely csak keskeny érként jelzi, hogy valamikor életet hozott a hegyi forrásból? Vagy amelyből kiöltük az életet és csupán a magunk hasznát láttuk benne? A vizet is, mint sok mást, hiányában tudjuk igazán értékelni. De ha beszennyezzük az utolsó forrást, elpusztítjuk az utolsó halat, mit adunk át gyermekeinknek, vagy unokáinknak? „Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.” (Antoine de Saint-Exupéry) Akkor “válasszuk tehát az életet”, és örvendezzünk minden cseppjének!