Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Varázslat

2013. 07. 24.	Varázslat	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kora délelőtt a Széll Kálmán téri végállomáson szálltam fel a 4-es villamosra. Fagyosszentekhez méltó nedves, hideg idő volt. Nem esett, de a budai dombokat köd vagy alacsonyan szálló felhők takarták. Még nem volt csúcsforgalom, de azért az ülőhelyek gyorsan megteltek, néhányunknak már csak álló hely jutott. A zord időjárás az arcokon is visszatükröződött. „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak”–szólt a hangosbemondó és indulás után hozzátette: „a Széna tér következik”. Közvetlenül mellettem két jól öltözött, középkorú, de határozottan csinos nő beszélgetett. Akaratlanul is meghallottam egyikük felháborodott, szinte kétségbeesett szavait. Szörnyű helyzetben vagyok, mondta, nem tudom mit tegyek, naponta kávézni, ebédelni hív és félek, hogy ha következetesen visszautasítom, előbb-utóbb kirúg és hol találok ilyen állást az én koromban…Beljebb húzódtak a kocsiban, soha nem fogom megtudni kapott-e jó tanácsot a feltehetőleg főnöki zaklatás elkerülésére. A legközelebbi széken nagyon borostás arcú idős férfi ült. Hajléktalan ember lehetett és gondterhelt arccal talán azt számolgatta, mennyi pénzt kaphat a kezében szorongatott szatyrok tartalmáért, az összelapított sörös dobozokért és az üres boros üvegekért. A mögötte levő széken bevásárlásból haza felé tartó nénike ült elég nehéznek látszó kosárral, ő talán azon tűnődött, hogy mit fog főzni a piaci alapanyagokból, vagy hogy meddig fogja bírni egyedül intézni dolgait. Érdekes, állapítottam meg, körülnézve egyetlen vidám arcot sem látok, még a kissé távolabb álló és halkan beszélő fiatal pár is, a gesztusaikból ítélve, veszekedett. Igen, sok a fáradt, gondterhelt, elkeseredettnek tűnő ember, és nem csak az időjárás a hibás... Mielőtt elmélyedhettem volna nem túl vidám gondolataimban, a hangszóró jelezte, hogy a Széna téren vagyunk. Kiszállás, beszállás majd  bemondták a következő megálló nevét. Gyorsan oda is értünk és kaptuk az újabb tájékoztatást: „Mechwart liget. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.” Az egyébként nagyon is hasznos információk most zavarólag hatottak, talán még bosszantották is a többnyire magukba zárkózott  utasokat. Ekkor az unalmas csendet egy gyermekhang törte meg: „Mehvajt jiget, az ajtók a baj ojdajon nyíjnak....ugye mi nem szájjunk je itt mama ? Mi csak az Oktogonnáj szájjunk je!” A szép tagoltan beszélő kisfiú biztosan a Széna téren szállt fel a nagymamájával és első megszólalása után, a bemondót megelőzve jött a felhívása is : „Tessék vigyázni, az ajtók zájódnak!” Tündér röppent át a villamoson, varázspálcája a gyermekhang volt, mely egyszerre mosolyra késztette a sok fáradt arcú embert. A tekintetek a hang felé fordultak, a nagymama büszkén megsimogatta a kisfiú arcát, a két „kihallgatott” hölgy ugyanúgy mosolygott mint a hajléktalan ember, a nehéz kosaras néni azt ismételgette „milyen édes, milyen édes”, és a veszekedő fiatalok is elhallgattak. Varázslat történt.