Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Örök igazság

2012. 11. 16	Örök igazság	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Gyermekkoromat Homoródalmáson töltöttem. A papi kert nagy része gyümölcsös volt, de a sok fajta alma és szilvafa közötti területet kaszálták. A jó kerti fű majdnem egy egész télre biztosította Riska tehenünk széna-szükségletét. A szénacsinálás nem volt olyan egyszerű folyamat, mint azt egy hozzá nem értő gondolná. A lekaszált rendek tényleg úgy hevertek, mint a könyvben a sorok, de a füvet a gyorsabb száradás érdekében naponta kétszer-háromszor is meg kellett forgatni. Esténként, vagy ha eső közeledett, a száradó szénát gyorsan kis boglyákba raktuk és a zápor elvonultával vagy másnap reggel újra szétteregettük. Az egyszer könnyen, máskor sokat bajlódva megszárított szénát végül kis, fiókoknak nevezett boglyákba raktuk és becipeltük a kert aljában lévő csűrbe. Ez a behordás úgy történt, hogy édesapám egy-egy fiók alá bedugott két kihegyezett rudat, egymással szépen párhuzamosan, azokat megfogtuk, én elöl, édesapám hátul, és jelszóra megemelve, óvatosan, egyszerre lépve vittük, hogy a széna le ne boruljon a rudakról. Megfigyeltem, hogy édesapám úgy helyezte el a rudakat, hogy az ő felén rövidebb szárak maradtak, mint az én oldalamon. Így aztán a súly nagy részét ő cipelte, ami serdülőkori önérzetemet sértette és szóvá is tettem, hogy osszuk a súlyt igazságosabban. Édesapám csak mosolygott és egy általános igazságot tartalmazó mondással válaszolt. Rendben van ez így fiam, addig jó az embernek, amíg a dolgok nehezebb részét magára tudja vállalni. Ez év nyarán a fiam olyan telket vásárolt, amelynek több mint tíz éve nem igazán volt gazdája. A különböző bokrok, vadrózsák és őserdei liánok a telek nagy részét teljesen birtokba vették. Nehéz munka volt rendet teremteni, és a levágott ágakat, indákat óriási halomba hordtuk. Végül a telek üresebb részén tüzet raktunk, és többnyire vasvillával cipeltük a tűzre valót. Egy alkalommal a vasvillámmal felszúrt összegubancolódott ágmennyiséget nem tudtam kiemelni a kupacból. Ekkor oda jött a fiam, elkérte a villát és az egymásba kapaszkodó ágakat kiemelte a rakásból. Mosolyogva mondta: tudod édesapám valakitől azt tanultam, hogy jó, ha az ember magára tudja vállalni a dolgok nehezebb részét. A két eset között körülbelül hatvan év telt el, de a helyzetek különbözősége ellenére a mondás igazsága örök.