Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A megkönnyezett cipó

2013. 09. 20.	A megkönnyezett cipó	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kenyérboltban vagy sütödében járva néha jól esik beszívni a friss kenyér illatát. Igaz, hogy ezek a mai „bolti” kenyerek még illatukban is alig emlékeztetnek gyermekkorom édesanyám-sütötte kenyereire, de arra jók, hogy eszembe juttassanak egy-egy, a kenyérsütéshez kapcsolódó régi történetet. Édesanyánk számára a dagasztás, a kemence befűtése, a „bevetés”, kiszedés, a ke- nyerek „megverése” mind-mind nehéz munkát jelentett, de mi gyermekek valóságos ünnepet láttunk a kenyérsütésben. A kemence száján át látszó hatalmas lángok lenyűgöző látványt jelentettek, csodáltuk édesanyánk zsonglőri „mutatványát”, ahogy a dagasztó teknőből kiszakasztott kenyértésztát még a bevető lapát felé emelve is formázta, majd a lapátra helyezve betolta és egy gyors mozdulattal beejtette a kemencébe. A kenyerek mérés nélkül is majdnem tökéletesen egyformák voltak, így biztos nem volt véletlen, hogy az utolsóként bevetett „cipó” még félkenyérnyi nagyságú sem volt. A cipó számunkra különösen fontos volt, hiszen azt legkésőbb az aznapi ebédnél, de néha már tízóraira, zsíros-kenyér formájában megkóstolhattuk. A cipó után aztán a régebbi sütésből meghagyott kenyeret kellett elfogyasztani és csak azután kezdtük meg az első, akkorra már kissé keményebb újsütésű kenyeret. Ezt a szokást biztosan az a tény alakította ki, hogy a friss kenyérből sokkal több fogy! Történt egyszer, hogy kenyérsütés napján átlátogatott hozzánk az abásfalvi lelkész, Sükösd Pali bácsi, aki a maga száz-száztíz kilójával és délceg termetével bizony szinte félelmet keltett bennünk. Édesapámat kereste valamilyen egyházi ügyben, de ő éppen a faluban volt valakinél, így letelepedett, hogy megvárja. Édesanyám nagyon udvariasan eléje tette az asztalra a még meleg cipót, hozott a kamrából egy tál hideg tejfölt és még egy kis üveg mézet is. Micsoda meggondolatlanság! A nagy darab embernek hatalmas étvágya is volt, különösen mert az Abásfalváról  Homoród-almásra vezető utat a hegyen keresztül gyalog tette meg. Mi gyermekek csak távolról lestük, mind jobban elszomorodva, hogy vendégünk egyik szelet kenyeret a másik után szeli, mártogatja a tejfölbe és pillanatok alatt tünteti el. A „mi cipónk” utolsó darabját aztán mézzel fogyasztotta el. A könnyünk is kicsordult, annyira el voltunk keseredve. Szerencsénkre előkerült édesapánk, Pali bácsi rövidesen távozott és nem maradt ebédre! Hiába mondta Édesanyánk, hogy az embernek örülnie kell, ha másnak adhat valamit és hogy „jobb adni, mint kapni”, csak akkor vigasztalódtunk meg amikor ebédhez ülve, az asztalon egy nagy friss kenyeret láttunk az asztalon.