2012. 05. 29. Mi lett volna, ha… Mátéfi Timea
Mi lett volna, ha József nem úgy tett volna, ahogy az Úr angyala parancsolta neki álmában?
Mi lett volna, ha Heródes embereinek sikerült volna elkapni a menekülő családot?
Mi lett volna, ha Keresztelő János féltékenységében ellene hangolta volna híveit?
Mi lett volna, ha enged a kísértéseknek?
Mi lett volna, ha beérte volna az ácsmesterséggel?
Mi lett volna, ha a megaláztatások, pofonok miatt hátat fordított volna az elesetteknek, betegeknek?
Mi lett volna, ha megházasodott volna, családot alapított volna, és élte volna csendes, családi mindennapjait?
Mi lett volna, ha Jeruzsálembe bevonulva politikai királynak vallotta volna magát?
Mi lett volna, ha az az egy nem árulta volna el?
Mi lett volna, ha elmenekült volna a veszedelem, a kivégzés elől?
Mi lett volna, ha mégsem „Barabást!” kiáltottak volna?
Mi lett volna, ha a tanítványok vezető híján visszatértek volna korábbi életükbe, elfelejtve annak a pár évnek történéseit?
Mi lett volna, ha akkor, ott, nem gyűlt volna ismét össze a 11?
Mi lett volna, ha nem történt volna pünkösdi csoda?
Mi lett volna, ha Péter nem vállalja a tömeg előtti nyilvános felszólalást?
Mi lett volna, ha közömbös maradt volna velük szemben a jeruzsálemi tömeg?
Mi lett volna, ha nem alakul meg a Keresztény Anyaszentegyház?
„Mi lett volna, ha…? Mi lenne, ha…? Mi lesz, ha…?” Hány és hány alkalommal születik meg bennünk a kérdés, sokszor évekkel a meghozott döntés után, vagy épp megelőzve nagy ívben a jövendőt! Valahogy úgy vagyunk, mint az egyszeri emberék, akiknek lányához kérő érkezik, és amikor az apa borért küldi lányát a pincébe, az megpillantja a káposztáskövet, elképzeli, hogy férjhez mehet ő a legényhez, de ha megszületik a kicsi fiúk, és vesznek annak kicsi bundát, a kicsi gyermek pedig lejön a pincébe, ráesik a káposztáskő, odaüti, hát akkor kire marad a kicsi bunda? Sorra az anyja és az apja is lemegy utána a pincébe, a végén még a legény is erre kényszerül, és döbbenten tapasztalja, hogy milyen ostobaság miatt jajveszékel a három ember.
Tétovázunk, feltételezünk, számítunk, játszadozunk a lehetőségekkel, és igyekszünk „jusson is, maradjon is” taktikával meghozni a döntéseket, mert azt hisszük, minden körülöttünk forog, és helyettesíthetetlenek vagyunk.
Ha minden lépés előtt tétováznánk, vajon juthatnánk-e előrébb? Ha a múltban történt eseményeken rágódnánk folyton, vajon tudnánk-e teljes lényünkkel koncentrálni a jelenre? Ha a mát túllépve csak a holnapok lépcsőire igyekeznénk felszaladni, vajon lehetne-e pillanatnyi nyugodalmunk, csöppnyi békénk? Segítsd megtalálni kérdéseinkre a választ, a lépésekhez az erőt és bátorságot, Mindentudó!
Mi lett volna, ha József nem úgy tett volna, ahogy az Úr angyala parancsolta neki álmában?
Mi lett volna, ha Heródes embereinek sikerült volna elkapni a menekülő családot?
Mi lett volna, ha Keresztelő János féltékenységében ellene hangolta volna híveit?
Mi lett volna, ha enged a kísértéseknek?
Mi lett volna, ha beérte volna az ácsmesterséggel?
Mi lett volna, ha a megaláztatások, pofonok miatt hátat fordított volna az elesetteknek, betegeknek?
Mi lett volna, ha megházasodott volna, családot alapított volna, és élte volna csendes, családi mindennapjait?
Mi lett volna, ha Jeruzsálembe bevonulva politikai királynak vallotta volna magát?
Mi lett volna, ha az az egy nem árulta volna el?
Mi lett volna, ha elmenekült volna a veszedelem, a kivégzés elől?
Mi lett volna, ha mégsem „Barabást!” kiáltottak volna?
Mi lett volna, ha a tanítványok vezető híján visszatértek volna korábbi életükbe, elfelejtve annak a pár évnek történéseit?
Mi lett volna, ha akkor, ott, nem gyűlt volna ismét össze a 11?
Mi lett volna, ha nem történt volna pünkösdi csoda?
Mi lett volna, ha Péter nem vállalja a tömeg előtti nyilvános felszólalást?
Mi lett volna, ha közömbös maradt volna velük szemben a jeruzsálemi tömeg?
Mi lett volna, ha nem alakul meg a Keresztény Anyaszentegyház?
„Mi lett volna, ha…? Mi lenne, ha…? Mi lesz, ha…?” Hány és hány alkalommal születik meg bennünk a kérdés, sokszor évekkel a meghozott döntés után, vagy épp megelőzve nagy ívben a jövendőt! Valahogy úgy vagyunk, mint az egyszeri emberék, akiknek lányához kérő érkezik, és amikor az apa borért küldi lányát a pincébe, az megpillantja a káposztáskövet, elképzeli, hogy férjhez mehet ő a legényhez, de ha megszületik a kicsi fiúk, és vesznek annak kicsi bundát, a kicsi gyermek pedig lejön a pincébe, ráesik a káposztáskő, odaüti, hát akkor kire marad a kicsi bunda? Sorra az anyja és az apja is lemegy utána a pincébe, a végén még a legény is erre kényszerül, és döbbenten tapasztalja, hogy milyen ostobaság miatt jajveszékel a három ember.
Tétovázunk, feltételezünk, számítunk, játszadozunk a lehetőségekkel, és igyekszünk „jusson is, maradjon is” taktikával meghozni a döntéseket, mert azt hisszük, minden körülöttünk forog, és helyettesíthetetlenek vagyunk.
Ha minden lépés előtt tétováznánk, vajon juthatnánk-e előrébb? Ha a múltban történt eseményeken rágódnánk folyton, vajon tudnánk-e teljes lényünkkel koncentrálni a jelenre? Ha a mát túllépve csak a holnapok lépcsőire igyekeznénk felszaladni, vajon lehetne-e pillanatnyi nyugodalmunk, csöppnyi békénk? Segítsd megtalálni kérdéseinkre a választ, a lépésekhez az erőt és bátorságot, Mindentudó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése