Makkai-Ilkei Ildikó: Édes anyanyelvünk

2013. 03. 14.	Édes anyanyelvünk	Makkai-Ilkei Ildikó
Van annak már egy éve, hogy március idusának egyik estéjén a négy éves Réka lányunk az egy éves gőgicsélő Panna fölé hajolt, magyarázott neki, aztán szembe nézett velem, és a gyermekek óriási, lenyűgöző fantáziájával, nagyotmondó tehetségével komolyan mondta: Anya, megtanítottam Pannát magyarul beszélni. Jó érzés fogott el, örültem, hisz négy éves lányom tudja, hogy magyarul beszél, s ő maga is magyar. De ugyanakkor éreztem a felelősséget, mely ott bujkált kedves szavai mögött, amelyek már engem, mint felnőttet, szülőt, nevelőt terhelnek, mert tőlünk is függ, hogy miként sajátítják el gyermekeink az anyanyelvet, mely Ravasz László szerint még a szülőföldnél is értékesebb, mert: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Március 15-e közelségében elmondhatjuk, hogy a hazáért harcolók 165 évvel ezelőtt azért is éltek-haltak, hogy büszkék és boldogok legyünk ma is, ha van, akit megtanítsunk magyarul beszélni, ha valakit megtaníthatunk magyarul beszélni. Legyünk büszkék és boldogok, ha esetleg néhány népdalt is eldalolunk nekik: Rakjál fészket a sűrűbe Bánat fának tetejébe. Hisz önazonosságtudatunkat veszítjük el, ha gyermekeink nem értik e csodálatos szóképeket, és nem tudják mi a bánat fa, mit jelent a gyönge kar, amely liliom. Mind, akiket e nyelvre tanítottak, legyünk büszkék és boldogok, mert remélem, hogy: „Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal... Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom meg a halált. Ezen a nyelven hallgat majd fölöttem a sír.” (Makay Ida)