Makkai-Ilkei Ildikó: Síró kútja

2013. 05. 15.	Síró kútja	Makkai-Ilkei Ildikó
Nemrég a nőszövetségünkkel kirándulást tettünk szülőfalumba, ahol a népi fafaragómester, Máthé Ferenc Ilonka portájára is betértünk. Jó volt újra hallani, és látni a fába vésett halhatatlan mondáinkat, amelyeket évszázadról évszázadra meséltek, szájról szájra adtak elődeink. Valóban ezt a mondát, amit azonnal felidézek, legelőször igen kicsi gyermekként hallottam nagyanyámtól. Az én változatomban így szól a Síró kútja nevezetű, sokszázéves történetet: A tatárok betörtek Vargyas faluba, s egyéb zsákmány mellett egy szép leányt is magukkal vittek. A vigasztalhatatlan, síró édesanya aggódva nézi a fába, szóba vésett történetben, ahogy a lány édesapja, és annak férje a rabló tatár után indul. Röviddel a rablás után beérik a tatárt, és megmentik a leányt. Boldogan vágtatnak vissza a faluba, ahol mind a négyen összeölelkeznek, és örömükben sírva fakadnak. Annyit sírtak, hogy forrás fakadt azon a helyen, ma is ott van, s a neve ma is Síró kútja. A forrás, a víz igen megbecsült lételeme volt a mindenkori embernek, nemhiába, az emberi települések, a legelső kultúráktól kezdve, valamilyen folyó, patak mentén alakultak meg. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb forrásunkhoz a népi fantázia valamilyen legendát, mondát kapcsol. Az elmúlt száraz esztendő és a száraz tavasz elapasztotta kútjainkat, patakjainkat, forrásainkat, és ha két ember valahol összetalálkozott máris adatott volt a beszédtéma: „Nem lesz eső, s nem lesz semmi.” Hallgatom a csendes, éltető, virágoztató esőt, ami végre megérkezett és eszembe jut Jézus figyelmeztetése, amit Jákob kútjánál mondott a szamáriai asszonynak: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Szomjazom, bár a kutak remélhetőleg újra feltelnek, s a patakok erei újra elindulnak, mégis szomjazom. Abból a vízből akarok inni, amelyet ő ad nekem, abból a vízből, mely örök életre buzgó víz forrásává lesz bennem. Igyekszem feltölteni magamban a lelki kutakat, hisz szükség is van rá és rám, amíg nagyobbik lányom egyik nap azért imádkozott, hogy: „Szorgalmas életetek legyen, és mindig kedvesek legyetek hozzám!” Adj innom Istenem, az örök, az igaz, a helyes életre buzgó víz forrásából, hogy szorgalmas életemmel legyek mindig kedves a számomra oly kedvesekhez.