Makkai-Ilkei Ildikó: Neveink

2012. 11. 10	Neveink	Makkai-Ilkei Ildikó
Szeretem hallgatni a régi történeteket. Nemrég a bencédi határ dülőneveihez kapcsolódó magyarázatokat gyűjtöttük egybe a vallásórás gyerekekkel. Ez esetben is a név nem a hangok üres egymásutánisága, a név és viselője között valamilyen kapcsolat áll fenn. Események, történések vagy néhány jellemező tulajdonság ihlette a névadót. Sok esetben sajnos már csak találgatni tudunk. Nagyon érzem, hogy az utóbbi években sokan örökre eltávoztak azok közül, akik a régi történetek igazi birtokosai voltak. Az egyre szegényesebb emlékezések ellenére néhány dűlőnév nevének eredetét a ma élő középkorúak, fiatalok, gyermekek is ismerik, kevésbé mesélik. Az egyik legismertebb a KATASZÓ, KATASZÓ FEJE, KATASZÓ “ÓDALA” nevének magyarázata. Néhány emlékezés alább olvasható: Pap Sámuel a Kataszó eredetét a következőképp magyarázta: „A tatárok dúltak, hullámokban jöttek az éhségtől. A falu el kellett meneküljön a falu feletti nagy  kukoricásba s az afölötti gyertyánosba. Kata néma leány volt, a nép, miután a tatárok elmentek, hazakerült, de Katát nem kapták, nem tudta, hogy elmentek-e a tatárok. A falubeliek elindultak, hogy megkeressék Katát. Keresés közben egy ember hallotta: ott szólalt meg Kata” Benczédi Erszébet a következőképp emlékezik: „Egy leányra ráijesztettek a kozákok, ezek keresték a szép leányokat. Kata elbújt a nagy ciheresbe. Többiek keresték. Szólították: Kata szólj! Ez a hely elörökölte a Kataszó nevet.” Pap Juliánna így emlékezik: „A török járás idején egy Kata nevű leány elmenekült az erdőbe, s a falu kiment, hogy keressék meg. Egy hangot hallottak, s mondták: Haj, Kata szó! Innen ered ez a név.” László Domokos 93. évében van, ő egy már régóta halott embertől hallotta: „Egy leány elsüllyedt vót, mocsaras vót a hely. S ezt a leányt Katának hitták.” Izsák Margit így emlékezett: „Hát én így hallottam apósomtól meg az öregöktől, hogy a tatárjárás idején kihúzódtak arra a helyre, arra a határ részre, mert ott volt búvóhely. Volt egy Kata nevű leány, aki bátor volt, s őt küldték ki, hogy nézze meg mi a helyzet, elmöntek-é a tatárok, hogy eléjöhetnek-é? Ha szólt, akkor tiszta volt a hely, jöhettek elő. Kata pedig szólt. Innen a neve, hogy Kataszó.” Mózes Irén mesélte: „Papóm mesélt róla, hogy annak idején a faluból egy Kata nevű leány elveszett, estére sem került elő. Akkor a szülők hívták a falu népét, hogy keressék meg Katát. Kimentek a határra, kezdtek kiabálni, hogy: Kata! Kata! Visszhangzott a hely, s azt mondták, hogy: Haj! Kata szólt! Innen a mai Kataszó neve.” Firtos Áron mesélte: „Kataszó erdőrész vót, egy leánka eltekergett, keresték, a sok nép a faluból kisereglett, s kiábáltak:– Kata hol vagy? Aztán megszólalt: „Haj, Kata szólott!” A szájhagyomány útján terjedő történetek sok változatban élnek ma is. Mégis, arra gondoltam, jobb, ha leírjuk ezeket a kis történeteket. Érdekesek, többszáz évesek, a múlt egy darabkáját őrzik hűségesen. Számomra érték. „A szülőföldnek mindnyájan adósai vagyunk.” – írta Gyallay Pap Domokos, Bencéd nagy szülöttje a Hívó hegyek című regényében. Mi is adósai vagyunk, mindenkori adósai, mert kötelességünk a múltat minél jobban megismerni. Talán ebből az adósságból törlesztettek a mesélők, a hallgatók, a jegyzetelők. Csak még így is igen nagy az adósságunk…