Tófalvi Tamás: Változó idők

2012. 11. 25.	Változó idők	Tófalvi Tamás
Karanténba zárt gondolataim nehezen szülik papírra vetett önmagamat, s a szürke égbolt alatt kisebbnek érzem magam, mint valaha. Fátyolfüggöny borítja az eget, s nyomasztó súllyal telepszik minden halandó életre. Nem egy vidám látvány a novemberi haldoklás... Még simogatnám a fű zöldjét, s ujjam közt játszana mezők virágainak lédús illata,  helyette mezítelen ágak szótlanul nyögik: itt az idő! Egy kicsit mindannyian meghalunk... Ernyedt karjaival a nap már nem simogat melegen, s a hajnali köd ma is szemfedőként borította harmatba az ébredést. Koszos nyári emlékeket dédelgetek kígyókként keblemen, hogy fájjon marásuk, melyek a múltat élik át bennem újra és újra. Édes szenvedés; ópiumként borítja el elmém, s viharos vért kavar ereimben. Látomások gyötörnek, letűnt, hangos esték, utam egy-egy feledhetetlen állomása, miket szorgos hangyaként gyűjtöttem tarisznyámba, útravalónak a tavaszi érkezésig. Szemem a tájon pihen, szegényes ruháján, s tán most először valami szépet is látok benne. Az embert. Az embert, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy él, ugyanúgy szeret s keresi a holnapokat tavaszban, őszben, télben és nyárban. Mi nem változunk, csak színtelen kaméleonokként éljük meg önmagunkat színben és szürkében. Mindig önmagunkként, mindig változva, de mégis ugyanúgy. Mindannyian azok vagyunk, kik voltunk eddig is, s kik leszünk, míg lehetünk, de az, hogy szürke felhők borítják-e az eget, vagy tiszta kékje néz le ránk, ez már egy nálunk nagyobb hatalom soha meg nem fejthető titka...