2012. április 6., péntek

Tófalvi Tamás: „Szevassz”

2012. 04. 06. „Szevassz” Tófalvi Tamás

A köszönés a társas érintkezés alapvető eleme. Rendkívül sokat elárul az, hogy hogyan köszönsz rá valakire. Ahogyan megformálod a szavakat, akarva-akaratlanul lelked belelopja őszinte vagy rejtett érzelmeidet is; amikor az üdvözlés testet ölt, te magad vagy benne minden köszöntő szóban. Az embertársad által érzett szereteted, undorod, gyűlöleted, boldogságod mind-mind arcod apró mozdulataival mezítelenre vetkőzteti a köszönés mögött rejtőző embert.
Mindemellett a kialakult köszönési formák mindig fenntartottak egy bizonyos hierarchiát. Jól emlékszem nagyszüleim történeteire, amikor arról meséltek, hogy a „nagyságos urakat” biza nem lehetett akárhogy megszólítani, de az egykoron a városban szolgáló fiatal leányok erről többet tudnának mesélni. A „nem jól való köszönés”-nek gyakran volt hozadéka egy-egy nagy pofon, ugyanakkor a hierarchia csúcsán élők gyakran még a „héj, paraszt, melyik út vezet Budára” köszönést is megengedhették maguknak.
Valamikor a köszönés státust is jelölt, vagy az „elvtárs” bűvöletében megpróbálta elhitetni, hogy mi mind egyformák vagyunk.
Ma már ezek szinte mind kikoptak a köztudatból, s az utcán találkozó két ember üdvözlése kimerül a személytelen „helló, cső, szevasz, pá” kvartettben. Ezek az érzésmentes, kissé szlengesen távolságtartó köszönések pedig csak egyetlen dolgot árulnak el rólunk: szüleink megtanították, hogy ha ismerőssel találkozol, köszönj!
A valamikori „Hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jön” ma már csak úgy képzelhető el, hogy „Szia, Jézus, jó, hogy jöttél”, a „Békesség néktek” pedig profán „szevasztokká” vedlett át.
Keserédes a valóság, s ahogyan önmagunkat veszítjük el benne, keresztre feszítjük nyelvünk szépségeit, de az, hogy hogyan formáljuk köszönéssé elménk, szívünk szavait végül is csak rajtunk áll…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése