Tófalvi Tamás: Az ősi udvaron

2013. 09. 28.	Az ősi udvaron	Tófalvi Tamás
Zokniba bújtatott lábam enyhe kényelemmel tölt el. Még nagyanyám kötötte. Áldott jó asszony, ki ugyanolyan gondoskodóan nevelte unokáit, ahogyan tette gyermekeivel egykoron. Töltött káposzta illatú terített asztalok képe sejlik fel előttem, s az udvar, hol gyermekként szemem a szőlőkacson megpihent… Elvánszorgott az idő. Lassan, kimérten, mély ráncokat szántva nagyanyám madonna arcára, ki a hitvesi ágy helyett már csak sírja széléről beszélhet szeretett urával. Az udvar is változott, a benne s körülötte lakókkal egyaránt; volt ki meghalt, s ki született, s tán még a szőlő íze sem a régi… Ahogyan változik az udvar, s vele változnak az ismert és ismeretlen arcok, úgy tépdesi az idő a falut, az azt ölelő dombokat. A természet együtt öregedik velünk, s avar sírjában megpihen régmúlt idők oly sok lehullott levele, s a nagy mindenség változásában porszemként, de mégiscsak jelen vagyunk. Mulandókként örök értékekké válunk, s amikor öreg fák ráncos kérgének arcát magunkra öltjük, nevetve sóhajt bennünk a meg-megélt múlt. Minden múlik, változik, már a jövő sem a régi… s mégis oly örök az udvar… az a talpalatnyi föld.