2012. 06. 10. A bátorság illúziója Tófalvi Tamás
Popper Péter írja A bennünk lévő sötétségről című írásában: „A gyávaság – különösen, ha az ember önmagával szemben gyáva – nagy ideológiaképző. (…) Mert az ember legendákat gyárt magának a kapcsolatairól, a munkájáról, a szexuális életéről, a sikereiről és a kudarcairól. A gyávaság nagy veszélye, hogy az ember elméletekkel fedi le a valóságot.”
Amikor először olvastam el e néhány sort, rögtön eszembe jutott, hogy ma is hányszor voltam és még hányszor leszek „rejtőző gyáva”, aki elképzelt helyzetek sokszor hirdetett hőse; aki oly jól tudja, hogy mit tenne, ha őt jelölték volna idén polgármesternek; aki biztos abban, hogy szédítő gólokkal ünnepelné válogatottságát a nagy európai megmérettetésen (feltéve, hogy valaha kijutna).
A minap arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne gyorsan, sok erőfeszítés nélkül meggazdagodni. A bankrablás tűnt a legjobb ötletnek. Természetesen mindenkinek megvolt a maga elmélete arra, hogy hogyan is kivitelezné, mégis mindannyian tudjuk, hogy a törvénytisztelet gyávasága sosem engedné meg, hogy ezt megtegyük…
Rengeteg dolgot feltételezünk magunkról, hogy adott élethelyzetekben így, meg úgy cselekednénk; szinte lelki szemeink előtt látjuk önmagunkat, ahogyan hihetetlen furfangossággal, leleményességgel, rafináltsággal, erővel vagy akár ésszel a legkutyaszorítóbb helyzetekből is kivágjuk magunkat…, aztán eljön a helyzet, és már nem ugyanazok vagyunk. Ránk köszön az „agyonidealizált” pillanat és felsikolt a hős ruhájába öltöztetett gyávaság.
Mindannyiunknak vannak hős-eposzaink, történeteink, melyek mögé rejtőzve a kisember nagy szavakkal dobálózhat. Mind tudjuk, hogyan kell háborúból élve hazatérni, medve elől menekülni vagy természeti katasztrófa során életeket menteni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy színes, sokszor fantasztikus elemekkel díszített történeteink mögé hány és milyen félelmünket, komplexusunkat, vágyunkat, milyen önmagunkat rejtettük el…!?
Popper Péter írja A bennünk lévő sötétségről című írásában: „A gyávaság – különösen, ha az ember önmagával szemben gyáva – nagy ideológiaképző. (…) Mert az ember legendákat gyárt magának a kapcsolatairól, a munkájáról, a szexuális életéről, a sikereiről és a kudarcairól. A gyávaság nagy veszélye, hogy az ember elméletekkel fedi le a valóságot.”
Amikor először olvastam el e néhány sort, rögtön eszembe jutott, hogy ma is hányszor voltam és még hányszor leszek „rejtőző gyáva”, aki elképzelt helyzetek sokszor hirdetett hőse; aki oly jól tudja, hogy mit tenne, ha őt jelölték volna idén polgármesternek; aki biztos abban, hogy szédítő gólokkal ünnepelné válogatottságát a nagy európai megmérettetésen (feltéve, hogy valaha kijutna).
A minap arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne gyorsan, sok erőfeszítés nélkül meggazdagodni. A bankrablás tűnt a legjobb ötletnek. Természetesen mindenkinek megvolt a maga elmélete arra, hogy hogyan is kivitelezné, mégis mindannyian tudjuk, hogy a törvénytisztelet gyávasága sosem engedné meg, hogy ezt megtegyük…
Rengeteg dolgot feltételezünk magunkról, hogy adott élethelyzetekben így, meg úgy cselekednénk; szinte lelki szemeink előtt látjuk önmagunkat, ahogyan hihetetlen furfangossággal, leleményességgel, rafináltsággal, erővel vagy akár ésszel a legkutyaszorítóbb helyzetekből is kivágjuk magunkat…, aztán eljön a helyzet, és már nem ugyanazok vagyunk. Ránk köszön az „agyonidealizált” pillanat és felsikolt a hős ruhájába öltöztetett gyávaság.
Mindannyiunknak vannak hős-eposzaink, történeteink, melyek mögé rejtőzve a kisember nagy szavakkal dobálózhat. Mind tudjuk, hogyan kell háborúból élve hazatérni, medve elől menekülni vagy természeti katasztrófa során életeket menteni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy színes, sokszor fantasztikus elemekkel díszített történeteink mögé hány és milyen félelmünket, komplexusunkat, vágyunkat, milyen önmagunkat rejtettük el…!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése