Tófalvi Tamás: Az emlékezés tudathasadása

2013. 05. 30.	Az emlékezés tudathasadása	Tófalvi Tamás
Gazdátlanul kóborló gondolataim között korcs ebként csahol némi emléket tudatomba a jelen, s az itt és most mögött húzódó pókhálós tegnapok nehezen szövik egyé életszagú önmagam. Képek, hangok s mindezek foszlánya néha-néha túl messzinek tűnik, délibábként csal meg a távolság: lehet, hogy nem is az én emlékeim… Nagyapám síron túli hanga s az egykori alma mater roggyant falai, megannyi arc, hang, miknek már csak én vagyok őrizője, és én is már csak önmagamban mélyen valahol. Néha erősnek kell lenni; gyakran fájó, hogy olyan idegen…, mi tegnap távol volt, most közel kerül, s mit ölelgettem, elillan egy pillanat alatt. A Gondolkodó én vagyok, s önmagamat mintha kívülről tekinteném, és nevetek, hogy a másik én-nek milyen jó, s könnyezek, amikor szenvedni látom őt. Termékeny talaj a lelkem, mit apró magokként az élet hint bele, létemmel táplálom, hogy mikor szárba szökken, a Gondolkodó sarlóval tépje le s nevessen munkája örömén. De mit tehetnénk mi, kiknek vállát az emlékezés áldott súlya nyomja? Hisz valahányszor a szép jut eszedbe, később úgyis ostorként csattan arcodon… De istenem, ha megfosztanának tőle, két ennyit szenvednénk, hasztalan, s térden, porban esdekelnénk elvesztett múltunkért, hogy „csak még egyszer emlékezzek s legyek boldog a tegnapok fájó terhe alatt”…