Sipos Mónika Rebeka: Összefércelt örömeink

 2012. 05. 31. Összefércelt örömeink      Sipos Mónika Rebeka

A fércelés szó kiejtésével sok minden eszembe jut. Először is, mivel középiskolámat textil szakosztályban végeztem, megtanultam, hogy a fércelés a ruhavarrásnál az első öltögetés, amellyel a kiszabott ruhadarabokat nagy öltésekkel egybeállítják. Úgy is mondhatnánk, hogy félkész állapotba kerül egy ruhadarab a fércelés által, így megkönnyíti a ruha elkészítését, és alkalmassá teszi a próbára.

A fércelés ugyanakkor egy Kalocsa-vidéki leánykörtánc elnevezése is. De fércelőt használnak az építkezésnél, a fémfödésnél. Mindezek pozitív megnevezésben használatosak.

Negatív kicsengésben hallottam, és olvastam fércművet is, ami nem más, mint összetákolt írói munka. De hallottam róla és megéreztem, hogy mit jelentenek az összefércelt érzelmek, és sajnos azt is, hogy mennyit érnek az összefércelt barátságok.

Mégis mindennél többet jelentenek számomra az összefércelt sorsok, sorsom, életem, amely összeköt őseimmel, felmenőimmel, de összeköt, összefércel, örök időre egybekapcsol társammal és gyermekemmel. Valahogy úgy, mint ahogy a költőnő megfogalmazza: 

Születésünkkor hozzuk magunkkal úti tarisznyánkat,

ami az előttük járó nemzedékektől kapott örökségtől súlyos.

Ezt aztán jó esetben szüleink gondosan gazdagítják, a sors

pedig kegyesen hozzáadja a maga jutalmát,

vagy kegyetlenül kiveszi belőle a maga vámját.

Ebből a tarisznyából ki-ki úgy gazdálkodik életútján,

ahogy azt az örökölt szíve súgja, és a megtapasztaltakból

leszűrt bölcsessége megengedi. (Pápay Aranka: Összefércelt sorsok)

 

Ezért ezután is örvendeni fogok életem nagy eseményeinek, amelyekkel a Gondviselő megajándékoz! De megállok egy pillanatra az esőcsepp, a szivárvány, a felhő láttán… és nem várok mindig nagy dolgokat életemben, megelégszem a „szitáló halk sziromcsodákkal”. És vallom hátralévő éveiben is, hogy életem összefércelt örömeit boldogságnak lehet nevezni!!!

Moldován-Szeredai Noémi: Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának

2012. 05. 30.     Közmunka, kaláka - mindnyájan egy akarattal együtt valának     Moldován-Szeredai Noémi    

Évek óta, ha szóba kerül a közmunka, a kaláka szükségessége a jelenlevő beszélgetők – legyenek lelkészek vagy gyülekezeti tagok –, fejcsóválva és sóhajtozva beszélnek a mai világról: hogy az emberek nagyon elidegenedtek a közösségi segítségadástól, hogy milyen nehéz rávenni őket, hogy a közösség érdekében dolgozzanak, s a régi idők dicséretét zengik.

Valóban, méltán dicsérhetjük a múltbeli helytállást, amikor kis és közepes falvak gyülekezetei az 1800 évek elején és derekán s azután is saját erejükből, saját adományaikból és rengeteg közmunkával építették fel templomaikat, paplakokat, iskolákat vagy kultúrotthonokat. Akkor nem voltak pályázati pénzek, nem a lelkész pályázati ügyességétől vagy kapcsolataitól függött egy építkezés vagy nagyléptékű javítás, hanem kizárólag a gyülekezet életképességén, azon, ahogy „egy akarattal együtt voltak”, egyet akartak és megvalósították azt.

Az idei tavaszon és nyárelőn mindhárom közösség, ahol szolgálok, bebizonyította, hogy amikor a körülmények megkívánják, igenis tudnak áldozatokat hozni, tesznek közösségi célokért, sok és lelkes közmunkára képesek.

„Lelkésznő, hogy tudott ennyi embert összeszedni?” – kérdezte egyik hívem egy szombat reggelen, megszámolva a dolgozó embereket. 24-en dolgoztak három csoportban a csekefalvi unitárius templom udvarán, tetőzetén és a kerítésen.

A válaszom, saját meglepetésemre is, rövid volt. Egyszerűen – mondtam. Tudtam, hogy mit kell elvégezni, elmondtam és megszólítottam az embereket. S ők jöttek. Meghallották és megértették a hívó szót, és mindenki jó kedéllyel, hatékonyan dolgozott.  Ma, sok közmunkás péntek és szombat után elmondhatom, hogy gyülekezetem férfitagjainak 80%-a vett részt, voltak, akik nem is egyszer.

Ugyanez a tapasztalatom Rugonfalván is, ahol falutalálkozóra készülve a kicsiny unitárius és a nagy református gyülekezet tagjai egymás mellett dolgoztak, hogy minden megszépüljön a falu évenkénti nagy eseményére. A kedei unitárius templomnál és kiskedei kultúrotthonnál végzett közmunkán kétszer annyian dolgoztak, mint a falu férfi lakossága – hála az elszármazott és kalákázni hazatérő kedeieknek.

Istennek legyen hála, hogy közösségi életünkben megmutattuk, hogy amikor „mindannyian, egy akarattal, együtt vagyunk” nagy dolgokat tudunk megvalósítani!

Mátéfi Tímea: Mi lett volna, ha…

2012. 05. 29.     Mi lett volna, ha…     Mátéfi Timea    

Mi lett volna, ha József nem úgy tett volna, ahogy az Úr angyala parancsolta neki álmában?

Mi lett volna, ha Heródes embereinek sikerült volna elkapni a menekülő családot?

Mi lett volna, ha Keresztelő János féltékenységében ellene hangolta volna híveit?

Mi lett volna, ha enged a kísértéseknek?

Mi lett volna, ha beérte volna az ácsmesterséggel?

Mi lett volna, ha a megaláztatások, pofonok miatt hátat fordított volna az elesetteknek, betegeknek?

Mi lett volna, ha megházasodott volna, családot alapított volna, és élte volna csendes, családi mindennapjait?

Mi lett volna, ha Jeruzsálembe bevonulva politikai királynak vallotta volna magát?

Mi lett volna, ha az az egy nem árulta volna el?

Mi lett volna, ha elmenekült volna a veszedelem, a kivégzés elől?

Mi lett volna, ha mégsem „Barabást!” kiáltottak volna?

Mi lett volna, ha a tanítványok vezető híján visszatértek volna korábbi életükbe, elfelejtve annak a pár évnek történéseit?

Mi lett volna, ha akkor, ott, nem gyűlt volna ismét össze a 11?

Mi lett volna, ha nem történt volna pünkösdi csoda?

Mi lett volna, ha Péter nem vállalja a tömeg előtti nyilvános felszólalást?

Mi lett volna, ha közömbös maradt volna velük szemben a jeruzsálemi tömeg?

Mi lett volna, ha nem alakul meg a Keresztény Anyaszentegyház?

„Mi lett volna, ha…? Mi lenne, ha…? Mi lesz, ha…?” Hány és hány alkalommal születik meg bennünk a kérdés, sokszor évekkel a meghozott döntés után, vagy épp megelőzve nagy ívben a jövendőt! Valahogy úgy vagyunk, mint az egyszeri emberék, akiknek lányához kérő érkezik, és amikor az apa borért küldi lányát a pincébe, az megpillantja a káposztáskövet, elképzeli, hogy férjhez mehet ő a legényhez, de ha megszületik a kicsi fiúk, és vesznek annak kicsi bundát, a kicsi gyermek pedig lejön a pincébe, ráesik a káposztáskő, odaüti, hát akkor kire marad a kicsi bunda? Sorra az anyja és az apja is lemegy utána a pincébe, a végén még a legény is erre kényszerül, és döbbenten tapasztalja, hogy milyen ostobaság miatt jajveszékel a három ember.

Tétovázunk, feltételezünk, számítunk, játszadozunk a lehetőségekkel, és igyekszünk „jusson is, maradjon is” taktikával meghozni a döntéseket, mert azt hisszük, minden körülöttünk forog, és helyettesíthetetlenek vagyunk.

Ha minden lépés előtt tétováznánk, vajon juthatnánk-e előrébb? Ha a múltban történt eseményeken rágódnánk folyton, vajon tudnánk-e teljes lényünkkel koncentrálni a jelenre? Ha a mát túllépve csak a holnapok lépcsőire igyekeznénk felszaladni, vajon lehetne-e pillanatnyi nyugodalmunk, csöppnyi békénk? Segítsd megtalálni kérdéseinkre a választ, a lépésekhez az erőt és bátorságot, Mindentudó!

Bíró Attila: Gondviselés, hét perc alatt…

2012. 05. 28.     Gondviselés, hét perc alatt…     Bíró Attila    

Ez a nap is úgy kezdődik, akárcsak a többi. Már megint elaludtam – „az a nyamvadt csergőóra” – s alig van hét percem, hogy beérjek az irodámba. Hevesen mentegetőzöm, miközben gyors megszokottsággal gyűrött ingem úját igyekszem begombolni. Számból még kilóg a fogkefe, melyet idegességemben agyonrágtam, azonban az értékes időt folyton a zokni ikertestvére rabolja el. Akárcsak egy bűvészi mutatvány, úgy pörögnek ujjaim a cipőfűzők rengetegében, végül is úgy marad, hadd lógjon! Ah! Beleszédülök…, s már zárnám is az ajtót, amikor kellemes gyöngédséggel friss kávéillat árad szét szobám nyomasztó klímája közt. Nem, most arra nincs idő, rohanok és kész. Az autóban ülők, amikor ismét az órámra pillantok, s szívem heves dobogása a nyelvem alatt, mintha versenyre kelne a motor őrült robogásával. Aztán megcsörren a telefon, s valaki azt kéri, hogy írjam le a pontos címét. „Csak egy perc, ameddig találok valamit, amivel írhatnék”! Az írószert keresve nagy halom szemetet túrok fel: receptek, aprópénz, parkolójegyek, használt papírzsebkendők, „csak egy pillanat, itt kell lennie valahol”.

Hirtelen egy látomásom van, „hiszen nekem is lehetne rendes életem”. Arra ébredek, hogy kezembe akadt egy ceruza, de fékeznem kell. A kerekek fülembe hasító nyikorgása lelkemig nyilallik. Az átjárón békés gyerekek röhögnek az ablakon kinyújtott kócos fejemen! Felpörgetem a motort s tovább tépetek, és nocsak, időben megérkeztem. A parkoló végén illedelmesen rám köszön a portás: „Isten hozta uram! A hivatal zárva! Ma ünnepnap van!” „Valóban, az Isten hozott! Tényleg? Ünnep…”

Makkai-Ilkei Ildikó: Pünkösd

2012. 05. 27.     Pünkösd     Makkai-Ilkei Ildikó   

ApCsel 2,46–47: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

Mit jelentenek ezek a szavak ma nekünk, unitárius keresztényeknek, mi tart ma össze bennünket, mi öleli át közösségeinket, mi vezet?

A közösség legszebb tulajdonsága, amikor tagjai egy szívvel-lélekkel együtt tudnak imádkozni. Napjainkban ez ritkábban történik meg, hiszen istentiszteleti alkalmaink sem mindennaposak, mégis, amikor így néha együtt lehetünk hit-és sorstársainkkal felemelő pillanat az.

A kenyérnek megtörésére sem kerül olyan gyakran sor, mint az őskeresztény gyülekezetekben, ahol találkozások alkalmából együtt étkeztek, és ezeken az alkalmakon kenyeret törtek meg és adtak sorra egymásnak. De így is van varázsa, így is van mondanivalója a kenyér megtörésének, hiszen ünnepkor telve vannak templomaink. Az a darab kenyér mindannyiunknak jelent valamit, mint a népmese szegény legényének, aki elindult szerencsét próbálni. Az utolsó darab kenyeret édesanyja tarisznyába tette, és fiának adta, de ő kettétörte a kenyeret, egyik felét visszaadta édesanyjának, a másikat morzsáira törte, betette a zsebébe, és ezt mondta: minden nap beteszek egyet a nyelvem alá, és ilyenkor édesanyámra gondolok. Az úrvacsorai darab kenyeret is talán így visszük magunkkal az életbe, s az a darab kenyér sokszor ad ennünk, visz haza, gyűjt egybe, vigasztal meg.

Az első gyülekezet tagjai szüntelenül imádkoztak, mi ritkábban tesszük, de nem nélkülözzük. A csendes ima alatt oly sokszor hallom főként idős testvéreim őszinte, egyszerű imáját: segíts meg, drága jó Istenem. Az imádság a lélek kenyere, nem hagyhatjuk táplálék nélkül lelkünket.

Talán elmondható, hogy ami fontos volt az első gyülekezet életében, ma is az, ma is fontos, életünk nélkülözhetetlen része. S ha most életünkből egyszeribe odalennének ezek a fogódzók, sokkal szegényebbek lennénk. Éljünk úgy, hogy minderről még inkább bizonyságot tudjunk tenni. Hogy ettől a szándékunktól semmi és senki ne tudjon eltávolítani. Ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor legyen életünk része az imádkozás, az apostoli tanítás, a kenyér megtörése. Ha kereszténynek tartjuk magunkat, érezzünk felelősséget unitárius gyülekezeteinkért. Ha máskor nem is, de a keresztény egyház születésnapján adjunk számára valamilyen ajándékot, kívánjunk számára hosszú életet, és tegyünk azért, hogy így lehessen.

Pál János: Lehetőség

2012.05.26.     Lehetőség     Pál János    

Hamvas Béla írja, hogy „Mindenki egész lélekkel születik.” (A bor filozófiája) – vagyis az ember születésekor magával hozza mindazon képességeket, lehetőségeket, amelyek az élet teljes értékű kibontakozásához szükségesek. Hasonlóképpen vélekedik Jézus akkor, amikor a magvető példázatában a magról, mint az ember metaforájáról beszél. Ugyanis a mag, akárcsak az ember, magában rejti a kibontakozás, a teljes értékű létezés lehetőségét. Ez a lehetőség azonban megsemmisül, akkor, ha a mag (ember) kedvezőtlen talajba, környezetbe kerül. Másként mondva: környezetünk, nevelésünk könnyen megcsonkolhatja azt az egészet, amit Isten ajándékaként magunkba táplálva hoztunk, könnyen megfoszthat az igazi létezés lehetőségétől.

Felnőtt ismerősöm mesélte nemrég, hogy gyermekkorában őszintén tudott örvendeni minden dolognak, amivel megajándékozták. Ez az tiszta, felhőtlen érzés azonban mára már a múlté. Az élet cáfolhatatlan bizonyítékának tűnik számomra e vallomás: arra, hogy milyen üressé válhat az emberi élet, akkor, ha a léleknek érzései sérülést szenvednek.

„A lélek fogyatékosságaiból mindenki meggyógyulhat.” – mondja Hamvas ugyanott. Ehhez pedig nem kell más, csupán csak annyi, hogy igazi énünkhöz fordulva, a magunkkal hozott adottságokra építsük életünket, hiszen az egész lélek az egész élet lehetőségét rejti magában.

Máthé Sándor: Sose ütni vissza

2012.05.25.     Sose ütni vissza     Máthé Sándor    

Amiről ma szólni szeretnék, azt kérdés formájában fogalmazom meg: Vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket?

Jézus azt mondja: „Tudjátok, hogy megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek…” Van egy teljesen új lehetőség, egy járható út. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és a szeretetben, – az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.

Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten neki mi mindent bocsátott meg, ez felszabadítja őt arra, hogy olyan apró dolgokat, amivel naponta megbántják, vagy akár komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántotta, megbocsásson.

Ha Isten éltet, pünkösd ünnepén úrvacsorával élünk. Hogy akarunk az úrasztalához járulni? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amelyetől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei: a sérelmek, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel hivalkodnak: én több ilyet kaptam, tehát én különb vagyok. Közben elviselhetetlenek, kibírhatatlanok a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum.

Isten azt a képességet kínálja nekünk szüntelen, hogy tudjunk megbocsátani, hogy mindig ne vegyünk elégtételt, hanem azt hagyjuk Őreá, az igazságosan ítélőre. Aki rosszat mondott rólunk, arról jót mondjunk, aki átkozott, arra áldást mondjunk, aki kárt okozott nekünk, azért imádkozzunk, vagy éppen segítsük valami bajában. Ezt akkor is tegyük meg, ha bolondnak tart a világ. Így próbáljunk élni, hogy kevesebb legyen a bántás, az egymásnak okozott fájdalom.

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világítni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.”

(József Attila)

Mikó Ferenc: Megváltoztathatatlan

2012. 05. 21.     Megváltoztathatatlan     Mikó Ferenc    

Vannak mondásaink, melyek mély nyomot hagynak másokban. Még akkor is, ha ezek közhelyesek, és mi messze nem tulajdonítunk akkora hangsúlyt neki, mint az, aki abba kapaszkodik.

Egy ismerősömmel több év után találkoztunk ismét. Amikor még egy helyen munkálkodtunk, egy beszélgetésünk során azt mondtam, hogy az ember mindent túl tud élni. Nem volt ez az ars poeticám, de meggyőződésből mondtam. Nem sokkal az után már jelezte ismerősöm, hogy ezt ő nagyon komolyan vette, és sok élethelyzetén ez által jutott túl. Több évig nem találkoztunk, majd ismét összefutottunk. Öt percet tartott a beszélgetés, melyből a kötelező hogyavagyköszönömjóléste után elmondta, hogy még mindig emlékszik a mondásomra.

Az ember mindent túlél. Ma is így gondolom. Kevés olyan élőlény van, mely mindenféle körülmények között fenn tud maradni kerek e szép bolygónkon. De még a lelki vívódásainkat, nehéz helyzeteinket is túl tudjuk élni. Csupán erősnek kell lennünk. És tudnunk kell alkalmazkodni, változni.

Ha ki is mondom ezeket a szavakat, mégis mindegyre abba ütközöm, hogy az ember nehezen változtat környezetén, de legfőképp saját magán. Habár képesek vagyunk, mégsem vállaljuk, nem fektetünk bele elég energiát. És csak gyűrűzik a kellemetlenség, az elégedetlenség. Pedig milyen könnyű túllépni. Hiszen az ember mindent túlél…

Saját élethelyzetemben most ismét tudatosult ez bennem: kislányunk rossz alvó volt. Többször megébredt. Bizonyos, hogy jólesett neki az anyai gondoskodás az éjszaka közepén is, de az is biztos, hogy neki sem volt pihentető az éjszakája 4–5 felkeléssel. Ez egy rossz szokás. Több hónapnak kellett eltelnie, amíg mi vettünk erőt magunkon, és megtanítottuk neki, hogy az éjszakát jobb végigaludni. Legnagyobb meglepetésünkre nagyon könnyen ment a szoktatás. Most mind jól alszunk. Könnyebb így.

Miért nem tettük meg korábban? Mert az ember nehezen tud változtatni. Legboldogabb lenne, ha soha nem kéne változzon.

De Jézus is a tökéletesedésre szólít, úgy, ahogy belső ösztönünk is. Ne sajnáljuk erőnket a megváltozásra. Főleg, amikor saját rossz szokásainkat kell levedlenünk. Ha nehéz is, de biztos sikerülni fog! És jobb lesz. Mert az ember mindent túlél.

Ifj. Szombatfalvi József: Mit keresek?

2012. 05. 19.     Mit keresek?     Ifj. Szombatfalvi József    

Mit keresek?

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket.

Mi az, amit megosztunk egymással? Milyen érzést, gondolatot kívánunk a ránk figyelő félben felkelteni? Nagyon megfontolandó kérdések, melyeket egyáltalán nem vesz fontolóra a legtöbb ember, legalábbis ez a mindennapi tapasztalat.
Ám, ha ennek ellenkezőjével találkozunk, bizony derűsebb lesz a napunk és egész életünk is.
Legtöbbünk, ha megkérdezik, az első mondatban megfogalmazottakat szeretné, de tettek szintjén bizony sokminden elmarad.

Mit keresek?
Leginkább azt, ami valamiért hiányzik az életemből: jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket.
Mindez elérhető? Igen, ha nem maradok az áhítozás állapotában, hanem cselekedve s minden nap célratörően élve teszem dolgomat.
Természetesen egyedül kevés vagyok ehhez, ezért keresem azon emberek társaságát, akik hasonló elveket vallva, a fenti jókért cselekedve élnek.
Nagy szükség van rájuk egy olyan világban, ahol a jó hír ritkán hír, s a becsületesség fénye is kopottá kezd válni.

Keresek:

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, hogy a kapott információk, hírek ne szorongást, lehangoltságot keltsenek bennem, hanem megerősítsenek annak tudatában, hogy az élet s annak minden napja remek eszköz, kiváló alkalom a teremtésre, az építésre.

Igaz barátokat, akikkel együtt gondolkodhatunk, dolgozhatunk, és örvendezhetünk az áldás felett.

És becsületes ellenfeleket, hogy a küzdelem és a küzdő is visszanyerhesse méltóságát.

Jó érzéseket, felemelő gondolatokat, igaz barátokat, becsületes ellenfeleket adjon Isten mindenkinek, s adja, hogy mindenki megkapja mindazt a jót, amit keres.

Székely Kinga Réka: Csillagok és lelkészek

2012. 05. 18.     Csillagok és lelkészek     Székely Kinga Réka    

A Szent Anna tónál sátoroztunk egy nyári napon. Fennséges táj ölelt át a ragyogó napsütésben, s nyugodt volt minden, mint a boldog gyermek álma. Estére azonban viharfelhők gyűltek az égre, aztán dördült egyet, villámok hasították a sötétséget, erős szél tépázta, nyikorgatta a fákat, s hirtelen eleredt a zápor. Egy épület tornácára menekültünk és vártunk. A vihar végét, a hajnal elérkeztét egy csillag jelezte a kitisztult égen.

Mivel Isten úgy teremtett, hogy részei vagyunk ennek a világmindenségnek, nem meglepő, hogy a csillagos ég nyugtatólag hat ránk, emberekre. Tulajdonképpen minden fényforrás reménységet sugall a sötétségben.

Minden ember, aki Istennek tetsző életet él, vagyis az az ember, aki tetteiben és beszédében a szeretetet, a becsületességet, az igazságosságot és az irgalmasságot létfontosságú értéknek tartja, az fényforrás, csillag az életüket kilátástalannak tartó emberek tömegében.

A lelkész hiszi, hogy ő csillagként kell éljen, még akkor is, ha sokszor fellegek, záporok takarják. Mert a lelkésznek nemcsak az a feladata, hogy a templomban ülve imádkozzon. A szerzetesek teszik ezt, a remeték, azok, akik kivonulnak a világból, mert egyedül Istennel akarnak lenni, legalábbis egy ideig.

A lelkészt Isten küldi a szolgálatra, de a szolgálat meghatározatlan helyen van, magyarán mindenütt: a templomokban, az iskolákban, a börtönökben, a temetőkben, a kórházakban, a harctéreken, a termőföldeken, a kínzókamrákban, a hatalmat gyakorlók között és a kizsákmányolt, megalázott emberek között.

Amikor egy lelkész arra biztatja híveit, hogy ne csak elszenvedői, hanem kovácsai is legyenek sorsuknak, akkor felvilágosítja őket. Rávezeti őket az emberi méltóság kőszikláira, elhiteti velük azt, hogy van egyenlőség, mert Isten előtt minden ember egyforma eséllyel indul neki az életnek.

A politika a közügyek intézése. A lelkésznek szava van a közügyekben, a lelkésznek szót kell emelnie a tisztességes megmérettetés és az általános esélyegyenlőség érdekében.

Amikor a Szent Anna tó fölött láttam a csillagot, még diák voltam. Ma már gyermekeimmel ülünk ki az akácillatú éjszakába, s bár a napokban sokat esett, azért mégis láttunk csillagot az égen, s szívdobbanásunk ritmusával szótagoltuk kicsi leányunk visítását, melyet az első csillag meglátása váltott ki belőle: Kívánj valamit, de csak akkor mondd el, ha beteljesült!

Orbán Erika: Húsz év a lelki közösségben

2012. 05. 16.     Húsz év a lelki közösségben     Orbán Erika    

Letűnt az éj, és ott álltam, ünnepi fényben, fekete-piros szőttes-csipkés gúnyámban, ötvenegynéhányad magammal a zsúfolásig telt ház piacán. Komoly- és komolytalanságunk az átmenetek megélőinek belső feszültségéből adódott. A beavatás tétje, hogy az újonc közösségbe és a spirituális értékek világába történő bevezetése fog-e integrálódni későbbi életébe; valamint a rítusok és szóbeli tanítások mássá tudják-e tenni. Én ezt akkor egyszerűbben gondoltam; életembe természetesen simult a pillanat, és létezésem minőségi változását sem tapasztaltam még az alkony beálltával.

A megszentelt pompától meghatottan bíztam: el tudom ismételni a történetet, a sokszor hallottat, mely épp most lesz az enyém is, hisz az isteni történelem mindannyiunké. Kelettel szemben ültem. Egy távoli földrészről Mózes, Jézus, Mohamed szelleme kísértett. Az íves ablakokon túl Isten arca tiszta volt. És a padokba szorult őseim fölé fölsorakoztak Ábrahám nemzetségei. Egy falatnyi derűs ég ma is visszalopja első nyilvános imám ízét. Isten békéjének örök lakása legyen bennem!

„Hiszek az Unitárius Egyház hivatásában.” Húsz éve. Ünnepnap lett május 17-e, mert megvallottam hitemet. Emlékszel, Levente, együtt voltunk?! Aztán az évek árnyalták hitünket. A mi templomunk méhéből megszületve szüntelenül, nyugtalanul kérdezzük „hogyan épülhetnénk együtt Isten hajlékává a Lélek által?” (Ef 2,22) Mert csillaghitünkhöz kötöttük szekerünk és a dévai vár kötelez.

Ha összetartozunk, a Teremtő gonddal rendelt egymásnak. A házasság metaforája villan elő. Mindazt, amit elmondtam a Fogadalomban, szeretném. Vágyom arra, hogy vallásomhoz halálomig hű maradjak. És nem tudom, mit hoz a holnap, valóban képes leszek-e a templomba buzgón járni, minden munkámban helyt állni. És igen, ígért sok biztonságot, érzelmi menedéket, hogy nem maradok egyedül, mindig lesz közösség, meleg mosoly. Két évtizednyi frigyünk folyton festi a képet. A tartósság nem minden; kapcsolatunk minősége sérülékeny és változó. Állandó munkát, lankadatlan figyelmet, időt igényel. A Mindenható a garanciát szívembe ülteti. S amikor elbizonytalanodom, jó lesz-e nekünk együtt a következő évtizedekben, olyankor virrad rám áldozócsütörtök. Emlékeztet az első tanítványokra. Ők erősítenek öntudatomban és felelősségemben, hogy évszázadok múlva is éljen a tiszta, jézusi kereszténység.

Major László: Jó reggelt, Testvér!

2012. 05. 15.     Jó reggelt, Testvér!     Major László    

Tömény hajnal fogad, és mint akit a lélek foszlányai még a mélységhez fűznek,

Köszönt a felismerés, és a világ lüktetésének tisztessége.

Kivárom, amíg lelkem újra beleébred testembe, és szeretetével felém jön Istenem.

Megérintett Lelked, és amire feszengve-esengve belebotlanék törvényedbe,

Negyven nap után ismét körülölelsz frissítő szereteteddel.

Teljes az ébredés, és a találkozás, az önzetlen, fesztelen, engedelmes egymásra találás.

Kész a szívem, Istenem, kész a szívem arra, hogy énekeljek és zengedezzek, mert

Meghallottad Uram, hívó hangomat,

Meghallottam Uram, hívó hangodat.

Bizalmadba fogadtál, és megnyugvást adsz újra, hogy hitem nem tév-, hanem élő,

Hogy meggyőződésem, felismerésem szükségszerű.

Érezlek Isten, ahogyan meghatározod életem,

Érezlek Magad-magammal eggyé válni, a hit-cselekedet egységévé kovácsolódni.

Köszönlek, Isten a hajnalokért, a felismerésekért, a lendületért, és hadd

Örvendjek neked Isten, zengjem dicső neved, dicsérjem dicsőséged!

Sándor Szilárd:Szabédi táncos kurjantósok

2012. 05. 14.     Szabédi táncos kurjantósok     Sándor Szilárd    

Az idei Szabédi László emléknap alkalmával szerencsém volt élőben követni a Szabédi Fürgelábak táncát, helybeli művelődési otthonukban. Ott ültem a hátsó padban. Mintha ezeket hallottam volna kurjantani tánc közben – nem tudom, jól hallottam-e? Azért megosztom e három percesben is esetleges félrehallásaim. Fogadják szeretettel!

Ide lábam ne tova,

vigyél el a templomba!

Üsd kezem a csizmám szárát,

halld meg Uram lelkem vágyát!


Ide nézz a figurára,

és a templom szent Urára!

Ujju, újú barátom

ne tépd le a kabátom,

mivel megyek templomba

mikor Uram hív oda?


Kicsi nekem ez a ház

imádságos libamáj!

Kicsi nékem a színpad,

imádságom porzik-porzik,

bűntudatom oszlik-oszlik,

Jézus izzad!



Nem papol itt senki sem

a kalapom esik le,

add ide a kalapom,

hallgasd te is a papom!


A szabédi nagy hegy alatt

elveszett egy szalmakalap

aki azt megtalálja

táncomat az eljárja,

aki meg nem találja

lehet hogy majd megbánja!

Kicsi kalap fekete

a templomba gyere te,

vedd le ott a kalapod

hallgasd mit mond a papod.

Ujju, jujju, Ica te!

Hív a harang, hallod-e?



Fürge lábam járd ki most

nem paracsol senki most!

Harangszóra elindultam,

kalapom után nyúltam,

gyere te is kedvesem

tisztuljon meg a lelkem!

Ujjjjú, ujjú, újjú, ujúúúúúú!



A szabédi tekenyőben

asztfaltozzák az utat.

Az olajos keszkenőben

Kontyom alatt ne kutass!

Gyere te is táncolj velem,

nem porzik már a homok

csepegjen a homlokod!

Újjú, újjú, Pista te, újjú, ujjú, Ica te:

a szabédi torony alatt megvárlak

a harmadik harangszókor meglátlak.



Egy az Isten, porzik a színpad

Csizmám szárán oszlik az írmag,

Gyere babám fényezd ki a szárát,

Ne érezzem lelkednek hiányát!

Kilógott az ingem kórca Sára,

Nem mehetek holnap a vásárra,

Gyere Pityu húzd el a nótámat:

énekeljük templomos zsoltáram!

Szabédi Fürgelábak Tánccsoport - XV. ODFIE Színjátszó találkozó, Szabéd, 2011

Orbán Erika: „Vendégek – Isten tudatában”

2012. 05. 12.     „Vendégek – Isten tudatában”     Orbán Erika    

„Vendégek – Isten tudatában” – ülteti Dávid Ferenc ajkára Páskándi, Vendégség című darabjának vége felé. Életünk nagy kérdésein – kik vagyunk? honnan jöttünk? merre tartunk? hová tartozunk? kitől/mitől függünk? – töprengve rájövünk, hogy válaszkeresésünkben nem kerülhetjük meg a vallást. És fordítva: vallásos hitünk a „végső meghatározottságra” (Tillich) vonatkozó kérdéseket vet föl.

Fél perccel korábban, ha megkérdezlek, ki vagy, magadra gondolsz. Látod testedet, amint ott ül a számítógép előtt, olvas, pörögnek gondolatai. És azt gondolod: igen, ez vagyok! Talán kicsit tovább mész, látod magad a reggelben, életszerepeidben, éhesen, vágyaid hálójában, kudarcaid völgyében. Látod magad mindvégig egy fizikai formában, testedben. De hányféle tested volt már születésed óta?! 60–62 cm-es ruhát hordtál kezdetben?! Mekkora szívvel álmodtál egy, három, öt, majd tizenöt, húsz, ötvenévesen?! Hány millió sejt osztódik minden pillanatban, hogy fenntartsa ezt a bonyolult organizmust?! Megannyi szüntelenül lüktető ér, rezdülő ideg hajtja az állandó változást. S ha megkérlek, hozd el, vizsgáljuk meg ifjabbkori testedet, kinevetsz. Elmúlt. Lehetetlen.

Akkor mi a valóság?! Mi valódi?! Változó testbe zárt fizikai lényed határozza meg, ki vagy?! Az a porhüvely, mely környezetünk minden élő és élettelen díszletéhez hasonlóan, folyton változik?!

Ha erősen ráfigyelsz, megérezheted magadban azt az erőt, amit az unitáriusok Isten erejének hisznek. És amit keresztény fogalommal szentlélekként írnak le. Azt az erőt, amit Isten az égő csipkebokor történetéből úgy közvetített, úgy nevezett meg: a „Vagyok”. Ez a neve ama láthatatlan jelenvalónak, mely mindannyiunkban lakik; ez mindannyiunk neve: a Vagyok. És hogy mihez kezdünk ezzel a „Vagyok”-kal magunkban, arról árulkodik, mihez kezdünk magunkban Istennel. Hogyan is tanít Jézus? „Én vagyok...” – és sorolja a metaforákat, melyek mind a „Vagyok”-ra vonatkoznak, az egyetlen valódira, Létezőre utalnak. Hiszen egyedül az az egy, örök valódi, ami sosem változik.

Óvatosan tehát, miképp határozod meg magadat; hogy gondolkodsz, mit mondasz, ki és milyen vagy! Hiányaid helyett emlékezz szüntelenül ajándékaidra, áldásaidra! Földi bajaid helyett gondolj mennyei egészségedre, a Benned lakó fényre, örömeidre, elégedettségedre! Aki vagy, összetett, mély, isteni eredetű és természetű!

Isten erejének látható jelenléte lehetsz, ha a testedben élő Szellemet élni és működni engeded. Erre utalhat János evangélista, amikor azt mondatja Jézussal: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Jn 10,34) Mind Istenek vagytok, hisz magatokban hordjátok az Ő erejét, és tudatának kitéphetetlen vendégei vagytok! Isten nem egy rajtad kívül létező valóság! Istent magadban hordod, mélyen legbelül. Szikrája benned él, minden gondolatod forrása Ő. Szüntelenül próbálkozz úgy összehangolódni Vele, hogy vendégeskedésed örömfakasztó és szárnyakat adó legyen!

Rácz Mária: Kezeink munkáját tedd maradandóvá

2012. 05. 11.     Kezeink munkáját tedd maradandóvá     Rácz Mária   

Kezeink munkáját tedd maradandóvá,

kezeink munkáját tedd maradandóvá! (XC. zsoltár)

A jó idő beálltával egyre több hajlott korú ember, illetve a téli időszaknál jelentősen több kisgyermekes család merészkedik ki hosszabb-rövidebb sétára. De az időjárás nemcsak nekik kedvez, városunkban így késő tavasszal egyre gyakoribb jelenség a brosúrákat lapozgató vagy nyakában fényképezőgéppel sétáló egyén, akiről messziről lerí, hogy ő bizony turista. Arról, hogy mennyire nem válik hasznára szegénynek ez a szemmel látható turistaság, valamint az erre épülő kereskedelmi- és iparágakról nem szeretnék részletesebben beszélni. Most érdekesebb számomra egy sajátos vonásuk – ami azonban csak az elhivatottabb, mélyen érdeklődő fajtára jellemző –, hogy ők azt keresik, ami különleges. Érdekli őket a hely története, és képesek meglátni azt az épületrészletet, ami előtt én mindennap elsétálok, de eddig sosem vettem észre (mert nyilván nem az idegenvezetők kézikönyvével a kezemben megyek a bankba vagy a piacra). Ők döbbentettek rá a mai világnak egy sajátos vonására, mégpedig arra, hogy nem tudunk maradandót alkotni.

Néhányszor megkértek, hogy vezessek végig egy-egy csoportot a város történelmi központján, s bár nem vagyok helybéli, kaptam a lehetőségen, hogy ismereteimet elmélyítsem s közelebbi viszonyba kerüljek a várossal, ami befogadott és otthont ad nekem. Legutóbb egy ilyen alkalomra készülve döbbentem rá arra a különbségre, ami a régi és a mostani ember munkája között van. Olyan épületekről olvasgattam ugyanis, amelyek többszáz évesek, de ugyanakkor amelyekből következtetni lehet az előttük ott állt házak építési idejére is. Mert az építéskor az onnan elbontott régi ház szépen faragott kőkapuját nem zúzták szét, tüntették el olyan ürüggyel, hogy nem talál az új építmény stílusához, hanem szépen (újra)hasznosították, beépítették, s ezzel átmentették az utókornak. Vajon mi lesz a ma felhúzott épület-monstrumokkal, ha már nem lesz szükség rájuk? Mi marad belőlük, mit lehet eltenni, s évszázadok múltán büszkén mutogatni? Semmit.

Egyszerhasználatos világban élünk. Nemcsak a rengeteg csomagolásra gondolok, amit drágán megveszünk, s utána laza mozdulattal a kukába dobunk (ma már nincs visszaváltható üveg, ritka a hagyományos bevásárlószatyor, mindent eldobható műanyagban vásárolunk meg). De ott van a cipő és a ruha, ami olcsó, ám nem is tart sokat. Ki stoppol ma még zoknit, ki foltoz nadrágot, ki viszi suszterhez lekopott sarkú cipőjét? Könnyebb és olcsóbb eldobni és másikat venni, ami aztán ugyanolyan hamar tönkremegy. Hol van már az a sok régi mesterember, akik jóval kisebb mennyiségben és magasabb áron „termelték” azokat a szükségleti cikkeket, amelyek viszont akár egész életében is kiszolgálták az embert.

Felmerül a kérdés: hogy érezheti ma mégis hasznosnak, maradandónak a munkáját az ember? Ha már a termelés gépezetein belül nincs rá lehetőség, keressünk magunknak olyan elfoglaltságot, ami igenis időtálló alkotás lehet: elevenítsünk fel hagyományos mesterségeket, gyakoroljuk a művészeteket, éljünk építő jellegű közösségi életet, neveljünk gyermeket!

Lakatos Sándor: Gyönyörűt láttam

2012.05.10.

Gyönyörűt láttam

Lakatos Sándor

Van, hogy az ember gondolatai elakadnak egy dallamnál, egy versnél, egy különlegesen megfogalmazott mondatnál. Az ilyen „beakadt lemezzel” igazából semmi különös tennivalónk nincs, csak hagyni, hogy újra és újra hallassa magát elménkben, titokzatos belső lejátszónkon. Mindennapi teendőink közepette, talán mikor nem is gondolnánk, új értelmét villanthatja meg a visszatérő szólam. Mert ami bennünk megreked, váratlan pillanatokban bár, de óhatatlanul összeakad azzal, ami körülvesz minket. Szavak, dallamok, pillanatok, megakadhatnak egyik oldalon, vagy a másikon. Olvasd figyelmesen a mester szavait:

Gyönyörűt láttam, édeset,

elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Így oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszúrom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Így okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rám nevettek a teli holddal.

Pár hete József Atilla 1937-ben megírt sorai kísértenek, amikor sápadt arccal, elkeseredve számlákat tologatok és a családi költségvetést, mint földöntúli valóságot nem bírom összeegyeztetni a hónapvégi egyenleggel. Ez nem panaszkodás, hanem megrekedt tanulságos gondolat. Nem hiszem, hogy gyengeség az őszinteség, az, amit kimondok. József Attila versét szavalni sosem fogom, értelmezni nem akarom és megzenésíteni ma még, úgy érzem, kevés vagyok. Ezért írom ezt a hárompercest, ezt diktálja az ösztönöm.

Az élet titkát pénzel megvenni nem lehet. Lehet, hogy nincs is olyan. Ezzel a gondolattal már én is kiegyeztem. Ezért ízlelgetjük, kóstolgatjuk, tapasztalgatjuk a mindennapokat, amíg lehet. Egyszer jól, egyszer rosszul sül el hadviseléseink sora. Van úgy, hogy sikerül, és van hogy nem sikerül a helyes úton maradni. Sokszor, csupán egy lehelet, vagy egy gondolat választja el az egyik végletet a másiktól. Döntéseink végtelen sorozatából áll minden napunk. Végül is mindkét oldalhoz joga és hozzáférése van az embernek. Ebben rejlik szabad akaratunk szédületes titka. Reményem szerint a Jóisten az a leheletszerű tiszta gondolat, mely megtart a jó oldalon, hogy ne szálljon el rólunk a kedves ég, és hogy mindenek ellenére holnap is ránk nevessenek a csillagok a teliholddal.

Nagy Adél : Minden mi él, csak Téged hirdet…

2012. 05. 09.     Minden mi él, csak Téged hirdet…     Nagy Adél    

Olvasom a 150. zsoltár szavait: Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek lanttal, kürtzengéssel, hárfával, dobbal, körtáncot járva, zengő cintányérral. Eszembe jut egy vallomás, egy lelkésznőé, aki afrikai bennszülött asszonyoktól tanulta meg, hogy Istent dobpörgéssel, tánccal is lehet köszönteni, dicsérni, s megkeresem az elmentett történetet, amely szerint élt egy cirkuszi bohóc, aki tréfáival és táncaival kacagtatta meg az embereket. Egy nap azt érezte, Isten a szerzetesi életre hívja. Szerzetes lett. Boldog volt, hogy társaival Istent szolgálhatta. De hamar elcsüggedt, mert érezte, nem tud imádkozni, csak táncolni. Ezért amikor már mindenki elaludt, titokban előszedte bohócruháit, lement a templomba, és az öröklámpa fényénél eljátszotta a legkedvesebb cirkuszi számát.

Így ment ez hosszú ideig minden éjszaka, míg egy barát meg nem neszelte a dolgot. Futótűzként terjedt a kolostorban, hogy az új testvér megbolondult. Az apát is meg akart győződni erről, és lesben állt. Nyílt a templom ajtaja, belépett a bohóc barát. Meghajolt a Mária-szobor előtt, s elkezdte ügyes mutatványait. Mert ő csak ezt tudta imádkozni. Az apát megdermedve nézte. Már éppen fel akart ugrani, hogy elkergesse, amikor látja, hogy megmozdul a Mária karja, és szelíden letörli a szegény bohóc verejtékes homlokát… Abban a pillanatban megértette, hogy Isten előtt imádságnak számít minden szavunk, gondolatunk, tettünk, amelyet legjobb akaratunk szerint az ő dicsőségére teszünk életünkben.

Vida Rozália: A lélek ösvényein

2012. 05. 08.     A lélek ösvényein     Vida Rozália    

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall” (Mt16, 26)

A lélek útjairól akartam írni először, de rájöttem, hogy nem jó a kép. Én az utat, bármilyen keskeny, gödrös, vagy éppen széles és tükörsima legyen, jól érzékelhető lehetőségnek látom, amelyen gond nélkül el lehet indulni, ha az adott útirányt válasszuk.

Az ösvény, az más. Titokzatosabb, veszélyesebb. Lehet nagyon meredek, bozótos, könnyen el lehet tévedni, és vannak olyanok, amelyeket csak kevesen ismernek. Egyszerre talán csak egy ember mehet rajta, és annak is nagyon kell vigyáznia, hogy csak akkor térjen le róla, ha talált egy másikat.

Nemrég volt egy felmérés, amely során a lakosság egészségi állapotáról lehetett képet kapni. Mivel mindenkinek el kellett menni a kivizsgálásra, sokaknál fedezték fel, hogy kezelni kell valamiért. Nem ismerjük testünket, nem tudjuk, hogy milyen gyakran mi magunk ártunk neki, és öngyógyító erejét sem vagyunk képesek használni tudatlanságunk miatt.

Mi történne, ha valamilyen módon lelkünk állapotát próbálnánk felmérni? Mit találnánk? Lelkünket sem ismerjük jobban, mint testünket, talán még annyira sem. Ösvényei bozótosak lehetnek, előfordulhat, hogy mi magunk is eltévedünk bennük. Nehezen kapaszkodunk az emelkedőkön, és sokszor hirtelen gurulunk le a lejtőn, s csak azon vesszük észre magunkat, hogy egy gödörbe érkeztünk, ahonnan nehéz megtalálni az onnan kivezető ösvényt.

A testi és a lelki egészség egyaránt fontos. A testi egészségünkkel úgy ahogy, foglalkozunk. Legalább akkor, amikor már nagyon jelez valami hibát, akkor megpróbáljuk orvosolni. Bármilyen előrehaladott legyen az orvostudomány, bizony végesek a lehetőségek, mert öregszünk, és vannak visszafordíthatatlan folyamatok testünkben. Az igazi erő azonban nem az izmokban rejlik. Lelkünk – testünkkel ellentétben – végtelen lehetőségekkel rendelkezik. Ereje és egészsége nem köthető korhoz, sőt, véleményem szerint testi egészségünkhöz sem. Lehetséges, hogy fiatalon, makkegészségesen gyönge, erőtlen a lelkünk, de lélekerő lakozhat fiatalban és idősben, egészséges és beteg emberben egyaránt.

A lélekerő adja életünk energiáját. Lelkünk Istentől kapott legdrágább ajándékunk, és ha ekképpen figyelünk rá, akkor lehetséges, hogy eddig szunnyadó, csodálatos és életünk minden napján megújuló, örökkévaló titokra, erőre találunk.

Mindenkinek saját magának kell bebarangolnia lelkének ösvényeit, és megtalálni azokat a tisztásokat, zugokat, ahol békére lel, ahonnan erőt meríthet. Nem könnyű feladat, de határozottan állítom, hogy megéri.

Lelked ösvényén elindulva sétára hívlak. Döntsd el, hogy hajlandó vagy-e időt, energiát szánni a lelked erejének megújulása vagy esetleg megtalálása érdekében? Szembenézel-e félelmeiddel, fájdalmaiddal, gyászoddal, azért, hogy a szenvedésedből megszületett igazgyöngyei lelkednek ne vesszenek el, hanem a Te hasznodra váljanak?

Ha egy kevéssé is hajlasz az igen válaszra, akkor máris megtetted a legnehezebb és legfontosabb lépést az ösvényen. A múltból haladj a jelen felé, és a jelenben meglévő érzéseidet kösd össze a múltból felbukkanó emlékeiddel, és az ott tapasztalt érzéseiddel. Vigyázz, hogy lassan haladj, találd meg a saját tempódat, és mindig pihenj meg, ha szükségét érzed. Ne kérdezd, hogy mikor és mit találsz, vagy merre visz az ösvény, észre fogod venni.

Ha a nem válasz felé hajlasz, akkor ne engedd, hogy bárki siettessen. Nem jött el az idő a számodra. Addig ameddig élünk – és hitünk szerint azután is – van idő a lélek szintjén a megújulásra.

Ha a lelkünkben kárt vallunk, semmit nem érünk a világgal, de lelkünk erejével egy egész világot, egy csodálatos világot nyerhetünk meg.

Nagy Adél: Minden mi él, csak Téged hirdet…

2012. 05. 08.     Minden mi él, csak Téged hirdet…     Nagy Adél    

Olvasom a 150. zsoltár szavait: Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek lanttal, kürtzengéssel, hárfával, dobbal, körtáncot járva, zengő cintányérral. Eszembe jut egy vallomás, egy lelkésznőé, aki afrikai bennszülött asszonyoktól tanulta meg, hogy Istent dobpörgéssel, tánccal is lehet köszönteni, dicsérni, s megkeresem az elmentett történetet, amely szerint élt egy cirkuszi bohóc, aki tréfáival és táncaival kacagtatta meg az embereket. Egy nap azt érezte, Isten a szerzetesi életre hívja. Szerzetes lett. Boldog volt, hogy társaival Istent szolgálhatta. De hamar elcsüggedt, mert érezte, nem tud imádkozni, csak táncolni. Ezért amikor már mindenki elaludt, titokban előszedte bohócruháit, lement a templomba, és az öröklámpa fényénél eljátszotta a legkedvesebb cirkuszi számát.

Így ment ez hosszú ideig minden éjszaka, míg egy barát meg nem neszelte a dolgot. Futótűzként terjedt a kolostorban, hogy az új testvér megbolondult. Az apát is meg akart győződni erről, és lesben állt. Nyílt a templom ajtaja, belépett a bohóc barát. Meghajolt a Mária-szobor előtt, s elkezdte ügyes mutatványait. Mert ő csak ezt tudta imádkozni. Az apát megdermedve nézte. Már éppen fel akart ugrani, hogy elkergesse, amikor látja, hogy megmozdul a Mária karja, és szelíden letörli a szegény bohóc verejtékes homlokát… Abban a pillanatban megértette, hogy Isten előtt imádságnak számít minden szavunk, gondolatunk, tettünk, amelyet legjobb akaratunk szerint az ő dicsőségére teszünk életünkben.

Farkas Dénes: A Bölcső

2012. 05. 07.     A Bölcső     Farkas Dénes    

Anyák napján elmémet gyötrő gondolatok ültettek le, hogy lejegyezzem az alábbiakat. Hódolat illeti az Édesanyákat, kik életük kockázatával, szépségük, csinosságuk feladásával gyermeket hoznak a világra. Általuk forog körbe az Univerzum emberi arculata, megy tovább az élet és lesz kerek-ép-egész Isten-alkotta világunk.

Édesanyákról csak akkor beszélhetünk, ha van gyermekük! Egyik a másiknak a sine qva non-ja. Szülés nélkül lehet és kellhet is beszélni Nők napjáról, de anyák napjáról – ahogy már említettem –, csak a gyermek-anya kontextusában lehet elmélkedni. Akinek még van Édesanyja és akinek már nincs – mindenki aki gyermek, márpedig mind azok vagyunk – e napon főhajtással adózzék a nagy misztérium előtt, azaz annak, hogy világra hoztak.

Valahol olvastam azt a viszonylag blőd kérdést, hogy a derbiben melyik a fontosabb: az ember-é vagy a ló? A kérdésfelvető imigyen fogalmazta meg válaszát: a ló nélkül az ember nem lehet zsoké, de a ló zsoké nélkül is ló. Tudom, hogy abszurd az agyam menetrendje, de az Anyák napja kapcsán a csecsemőkre is gondolok, kik nélkül súlyát veszítené eme nagyszerű ünnepnap.

Egyszer Szász Feri prédikációjában hallottam, olvastam egy rövid fejtegetést arról, hogy mi mindent eldobunk, elégetünk azon kacatainkból, mely egy életen át összegyűl. Soha, de soha nem látott ember valakit, aki a bölcsőt elégette volna!

Mintegy 20 évvel ezelőtt a nyárádmenti Iszlóban vettem egy bölcsőt. Egy hathetes malac árát kérte az illető érte. Ő már idős volt, nem kellett már a bölcső, szüksége volt egy nevelendő malackára, s így jött létre a számomra örömteli, neki pedig a keserves vásár. A bölcső nagyon régi volt. Azt hiszem, hogy sokszáz éves. Csámpás volt, és nem szakember csinálta, hanem egy „mindenhez értő, mindennek nekifogó” székely, aki rudimentális eszközeivel összetákolt egy ringóbölcsőt. A bölcső felső ódon deszkái lyukakkal voltak átfúrva, melyekbe cipőfűző-szerű behúzással fenyőágasan lekötözték a babát, hogy ne tudjon kimászni. Ebbe a rusztikus tákolmányba beleépült a ma is sugárzó szeretet. A gördülő talpa a bölcsőnek úgy el volt koptatva, hogy szinte csak sejtette a sok ringató virrasztást, melyet évszázad(ok) alatt az édesanyá(k) e bölcső mellett töltöttek!

Soha nem fogom megtudni, hogy hány generáció ringott e csámpás, elaggott, megkopott bölcsőben, melyet tovább adtam utódaimnak, megőrzés és használat végett.

Anyáknapján megihletődötten gondolok azokra, akik e bölcsőnek a lakói voltak, s főleg azokra, akik föléhajoltak, s emlőikre tették a JÖVENDŐT!

Szabó Adél: Anyáink

2012. 05. 06.     Anyáink     Szabó Adél    

Hányféle anya, asszony, nő, szaladgál a világban naponta. Tűsarkúban, kifestetten, karrierje valamelyik lépcsőfokát taposva. Hány gépel, kiszolgál, politizál, prédikál, tanít, gyógyít, alkot, tesz a világért, csücsül irodai asztalnál, és közben valaki, egy másik anya, asszony neveli gyermekét. És hány van, aki kendősön, lapos talpú cipőben, csendben, ahogy a fű, a fák növekednek, csak jelen van, hangtalanul?

Nem piros a körme, selyemharisnya csak nagy ünnepeken éri lábát. Tenyere érintése durva, szúrós, felkérgesedett a munkától. Aki nem bankszámlán utalja gyermekének a pénzt az egyetemre, hanem még mindig borítékba küldi szarkabetűs, majdnem elfelejtett kézírással.

Hány anya tűr otthon meghajoltan, összeszorított foggal? Hány áll a kórházi folyosón abortuszra várva? Hány anya mond le úgy a gyermekéről, tudva, hogy soha ebben az életben nem láthatja viszont? Hány anya áll válóperes irodákban, gyermekeiért harcolva, mint anyatigris? Hány anya mond le álmairól, hogy gyermeke álmait valóra válthassa, vagy legalább az anyagiakat előteremtse számára? Hány anya várja haza gyermekét hiába? Hány anya sír ma gyermeke felett? Hány vár, ringat, borogat lázas testecskéket? Hány dúdol, mesél, formál egy életre gyermeket a maga képmására? Hány terít ünnepi abroszt a családi asztalra meghitten? Hány imádkozik tiszta fehér templomainkba meghajolva Isten és élet előtt? Mennyi átdolgozott nappal és éjszaka? Hány simogatás, pillantás, szívdobbanás értünk, kik mind valakinek gyermekei vagyunk: az édesanyánknak, aki erre a világra hozott, s átadta szívének minden szeretetét, álmát és hitét és most ránk vár. Várakozik egyedül maradt otthonában, öregotthonok idegen csendjében, kórházi ágyon kiszolgáltatottan, vagy ebédet készítve, nyugdíjat kuporgatva, gyomlálgatva gondolataiba merülve, s a gondolat te és én vagyok, most is, mindig: a gyermeke.

Adassék tisztelet az édesanyáknak!

Tófalvi Tamás: Titkaink őrizői

2012. 05. 05.     Titkaink őrizői     Tófalvi Tamás    

A szocializáció az a folyamat, amelynek során az idősebb nemzedék az általuk és őseik által felhalmozott tudást átadja a fiataloknak. Ez a folyamat mindig személyre szabott és hosszú; fárasztó éveket vesz igénybe. Az átadott „őstudás” roppant összetett, sokrétű és rengeteg összetevőt tartalmaz: lexikális tudás, élettapasztalat, s akár azt is mondhatnánk, hogy az angol vécé használatától a szőlőmetszés precizitásáig, a földrajzi behatárolástól a csillagok állásáig, a történelem mérföldköveitől a hétköznapok erkölcsi valóságáig terjed. Röviden: minden benne van, ami egy teljes élet megéléséhez útravalóul szolgálhat.

De mint mindennek az életben, ennek a folyamatnak is vannak „rejtett”, mindenki által ismert, de senki által ki nem mondott pikantériái.

E nagy fejlődési, ismeretszerzési és ismeretátadási zűrzavarból egyetlen ínyenc falatot emelnék ki: a néha rejtőzködő, észrevétlen, de mindenhol jelenlévő, máskor exkluzív, látható és a nyilvánosság előtt is bizonyságot tévő „csoportot”. Ők a sok élettapasztalattal, bölcsességgel és elég rafináltsággal rendelkező „titkos ügynökei” a településnek. Ők a Titkaink Őrizői. Grál lovagok, akiknek tekintete mindenhová elér, mindenről tudnak, de e tudásukat sokszor véka alá rejtik és csak egymással osztják meg. Partizánok, földalatti harcosai az erkölcsös élet mindennapjainak, s bár nap mint nap találkozunk velük, mégis a kellő időben láthatatlanok. Ők az estéknek azon árnyai, akik óvatosan meglebbenő függönyök mögül meglátnak minden rejtőzködőt, és egyetlen halk kapunyitásból már tudják, hogy kihez ki és mikor érkezett.

Minden településnek megvannak a maga titkai, s minden kornak megvoltak az Őrizői, kik e titkokkal sáfárkodtak. Sosem tanították a következő nemzedéknek, nem tartottak hosszú felkészítőket a „rejtőzés” és „jó hallás” technikáiról. Nem bonyolódtak nehéz tanítási módszerekbe, mert tudták: az idő mindent megold. A múló idő gondoskodik arról, hogy ha ők megpihennek az örök csendben, legyenek majd újabb és újabb Őrizők, kik szürke estéken és nótás hajnalokon tovább írják a falu íratlan, senki által nem ismert, mégis mindenki által tudott történetét.

A szocializáció az a folyamat… amelynek során, amíg fiatalok vagyunk, minden bölcs tanítástól menekülünk, aztán amikor a bölcsesség korába lépünk, azokat kívánjuk tanítani, akik minden bölcs tanítástól menekülnek…

Sándor Szilárd: Hátrafelé vagy előre nyilazunk, testvér?

2012. 05. 04     Hátrafelé vagy előre nyilazunk, testvér?     Sándor Szilárd    

„Messze előtted van a nyilam” (1Sám.2o,37)

„A nagy Nyíl útján meg nem állva,

hitesen és szerelmesen,

förtelmeit e rövid Mának

nézze túl a szemem.” (Ady Endre)

Jónathán úgy tett mintha célba lőtt volna. Három nyílvesszőt röpített a magasba. Miért lőtte ki a nyílvesszőket , miért tett úgy mintha célzott volna? Tanulta, gyakorolta a nyilazást? A nyílvesszők egy kőtől nem messze értek földet. Ennek a kőnek nevet adtak: Ezel. A kő nevének jelentése van: bosszú mindhalálig. Véletlenül lőtte arra fele a nyilat. Van valami összefüggés a kő neve és a nyílvessző röpítése közt? A kő mögött rejtőzködött Dávid, a későbbi király. Dávidra célzott volna? Nem, dehogy! Épp hogy az életét szerette volna megmenteni. Amikor a nyílvesszője után küldött egy gyermeket, hangosan kiáltotta utána: „Messze van előtted a nyilam!” Túl lőtt volna a kövön is a nyíl? Miért szólt Jonathán a nyilat kereső gyermekhez? Tulajdonképpen nem neki, hanem a kő mögött rejtőzködő Dávidnak üzent ekképpen: vigyázz, mert életedre akarnak törni, menekülj a királyi udvarból. Jónathán megmentette Dávid életét, mert barátok voltak.

Hány és hány barátra van szükség ahhoz, hogy életet tudjunk menteni? A barátság életet ment. A barátság királlyá tesz.

Mi milyen messzire repítjük a nyílvesszőnket? Ott rejtőzködünk az Ezel mögött? Várjuk az életet mentő nyilakat, és lessük mennyire messze repül el előttünk? Vagy mi vagyunk azok, akiket a nyílvessző után szalasztottak? Vagy Saul, vagy valaki más?

Kik vagyunk? Barátokká tudunk-e lenni? Jézus barátaivá, egymás barátaivá? Isten barátjává, mint Ábrahám?

Hol vannak tehát a nyilak? Te mennyire messzire repítetted? Hány nyílvesszőre van szükség a barátsághoz?

Farkas Dénes: Szokatlan megjegyzések

2012. 05. 03. Szokatlan megjegyzések Farkas Dénes  

Ma elmentem megnézni a kiállító vásárt. Nevezetesen a kolozsvári Expo Transilvania csarnokait és környékét. Csodáltam a felhozatalt, ugyanis több ország gép- és termékcsodái mellett gyönyörű tenyészállatok tették érdekesebbé a látványt. Én is szívesebben időztem a házi állatok körül – hiszen a lelkes állatok mégis érdekesebbek a gépeknél. Az egyik édesapa mutogatta gyermekének a bocikat, báránykákat, malackákat stb. Kellő magyarázattal látta el a néznivalót és nagy meglepetésemre hallom, hogy azzal fejezi be a szövegét, hogy: Látod kisfiam, így neveljük, etessük az állatokat, s azután megesszük őket! Meglepett a papa poénkodása, de sajnos igaz. Tisztelet adassék a vegetáriánusoknak, ámbár ebbe azért itt most nem mennék bele. A szokatlan megjegyzés egy kissé visszadobott a rajongásomból, s abbahagytam a további vizitelést. Szokatlan volt a megjegyzés! Ezelőtt sok évvel egy magyarországi barátom feltűzött a fürdőszobám falára egy pamflet-szerű papírlapot a következő szöveggel: „A hangya egész nyáron dolgozott, míg a tücsök egész nyáron muzsikált! Őszre meg is döglött mind a kettő!” Első rápillantásra azt hittem, hogy La Fontaine vagy Ezópusz valamelyik állatmeséjével találkoztam. Valakinek a szellemeskedése sokáig díszítette a fürdőszobám kopott falát. Szokatlan megjegyzés volt, de a csattanóján sokan sokat derültünk. Gyerekkoromban mesélték, hogy a keresztúri barompiac után Lukácsi Ferenc bátyám és Szentannai nagyapám a Walter vendéglőben ünnepelték a sikeres malacvásárt. A Walter után még a Szőke-féle ivóban is éltették egymást. Hazafelé megálltak Siménfalván Bartalis úrnál, ahol addig kérték a pohár mellett az erőt és egészséget, míg mind a kettő elhagyta őket. Baktattak Székelyszentmiklós felé, de „Vőgyhigyjánál” Ferenc bátyám elvízszintesedett az út szélén. Húzzál fel Sándor! – rimánkodott nagyapámhoz. Ő pedig megfelelő segítő szándékkal mondta: Ferenc, esetleg melléd fekszem! Az, hogy ez így volt vagy nem, ma már ellenőrizhetetlen, de gyermekkoromban a falumban ez a szöveg járta. Lehet ugyan, hogy népköltés vagy humor-plágium, de jópofa! Néhány szokatlan megjegyzés, mely hellyel-közzel groteszk vagy inkább szokatlan. Az állatok etetése, a hangyák szorgalma, a barátom felsegítése a sáncból szokatlan megjegyzések kíséretében történek. Hogyan tovább? Megesszük őket? Őszire megdöglünk? Vagy esetleg egymás mellé fekszünk? Válasszunk! Van szokatlan megjegyzése valakinek?

Molnár Imola: Minden falevélen

2012. 05. 02.     Minden falevélen     Molnár Imola    

Serkenő tavaszban, ott felejtve tekintetemet a kert sarkában zöldellő orgonafán, eszembe jutott, hogy vajon miért nem nőnek olyan fák, melyeknek levelei nem oxigént, hanem egy-egy érzést, érzelmet lehelnek a világba? Minden levél valami mást. Ha odalépnénk közel egy-egy levélhez, magunkba szívhatnánk a boldogságot, jókedvet, reményt, bátorságot, ragaszkodást, megnyugvást. Szétáradna bensőnkben, amire vágyunk... Feltöltődnénk. Ha pedig egy levelet elrejtenénk a szamárfülesre lapozott határidőnaplónk fekete betűs, tennivalóktól terhes lapjai közé, amint kinyitnánk, a kicsi levél hatása ismét hatalmába kerítene. Mennyivel könnyebb lenne: ott egy fa, hopp..., boldog vagyok.

De nem így van. Az érzelmek nem ágakon csüngenek, szellőben játszadozva. Hogy miért nem? Ki tudja... De miért is kellene? Hisz az érzelmeket nem lehet és nem is szabad „kintről szerezni”, aztán meg győzködni önmagunkat, hogy valóban a miénk. Ha nem bennünk születnek meg, nem igaziak s nincs értelmük. Mindenkinek olyan az érzelmi élete, amilyet akar. Ha nem akarok boldog lenni, összejárhatok ugyan számtalan „érzelemfás” erdőt, úgy se fogom a nekem való levelet megtalálni, holott majd’ kiüti a szemem. Ha pedig úgy akarok élni, hogy boldog vagyok azzal, amim van, akim van, jókedvem van az életem miatt, reménykedem abban, ami remélhető, bátorságom van a magam életét élni, ragaszkodom ahhoz, ami nekem szép, jó, megnyugszom a saját érzéseimben, akkor én magam töltöm fel önmagamat... A leveleket pedig hagyom nyugodni gondolatom ágain.

Buzogány-Csoma István: Szeretet nélkül (dal)

2012. 05. 01.     Szeretet nélkül (dal)     Buzogány-Csoma István    

Ha angyalok nyelvén szólsz,

De a lelked üres legbelül,

Hiába keresed a legszebb szót

A bánat beleül.

Szeretet nélkül semmi vagy,

Tétlen lebegő

mondatokra ráboruló ólmos felhő.


Szeretet nélküli gazdagságod aprópénz,

Szeretet nélküli vágyaidtól mit remélsz,

Szeretet nélküli álmaidban, meddig élsz,

Szeretet nélküli életeddel meddig érsz?


Lehet hited olyan mély, hogy hegyek mozdulnak el

De szeretet nélküli úttalan utakra ne indulj el.

Meg kell értened a szeretet mennyit ér,

Nem múlik el, nem fogy el, s ne add el semmiért.


Szeretet nélküli gazdagságod aprópénz,

Szeretet nélküli vágyaidtól mit remélsz,

Szeretet nélküli álmaidban meddig élsz,

Szeretet nélküli életeddel meddig érsz?

Szabó Adél: Rám alvad az alkony

 2012. 04. 30. Szabó Adél: Rám alvad az alkony

mint nikotin a kabátban

jelen van a kérdés

mint életben a halál

mint érkezésben az indulás

mint fában a fűrész

mint ölelésben a magány

mint szédülésben a zuhanás

benne vagy magad is

itt vagy és ott

hol vagy?

mint keresésben a kudarc

mint szorításban a kés

mint szemben a tükör

mint szélben a hang

mint vízben a hal némasága

mint az alkony alvadása

mint betört ablak hiánya

fáj a házban lakóknak

mint kifosztott sír fáj a halottnak

mint az alkony vörös némasága

minden ablaktükörnek

ott van, ott vagy

ott Vagy?

2007. február 24.

Fülöp Dezső Alpár: Az élet

2012. 04. 29. Az élet Fülöp Dezső Alpár

  Nem lenni – erre még Hamlet királyfi is vágyódott. De rájött, hogy nem lehet. Az ember harcra született. Sőt, meggyőződésem, hogy győzelemre. Még akkor is, ha sok csatát és háborút elveszít. (Albert Tímea) Nem olyan rég egy kedves ismerősömet látogattam meg. Szomorú volt, a lelkében gyász uralkodott. Szívéhez közel álló személyt veszített el, s amint az ilyenkor lenni szokott, az elmúlás fájdalma hatványozottan szorongatta őt. Elmesélte, voltak az életében temetések, amelyeken valamilyen minőségben jelen volt, s bizony voltak közöttük nehéz „esetek” is, amikor fiatalt kellett kísérni, majdnem gyermeket, vagy amikor a koporsó lakója önkezével vetett véget életének, eldobta azt magától. Úgy is volt (erre már én is emlékszem), hogy fehér ruhás lányok kísérték a koporsót, akik néhány hét múlva koszorúslányok kellett volna legyenek, s a leendő vőlegényt siratták. Mind-mind szomorú pillanat, gyász. Az ő szerette, mondja az ismerősöm, harcolt, az egész család harcolt mellette, érte. A végén megölelték egymást és beletörődtek abba, hogy „ezt a harcot elvesztettük”. Természetesen, amolyan hangzatos közhelyeket, mint „az élet harcai” meg társai magam is használok néhanapján, de bizony a léthez foggal-körömmel való ragaszkodást, a léleknek minden szeretetét, ami ott van a lemondó sóhajban, mégsem nevezném éppen közhelynek. Jó ideje ott motoszkál gondolataim között az ismerősömnek az elmúlásba való beletörődése. Vajon számunkra mi a győzelem? Hiszen a fentebbi értelemben előbb-utóbb mindenik harcot elveszítjük, vagy az értünk folytatott küzdelmet fogják szeretteink elveszíteni. Az élet mindennapi „harcaiban” vannak ugyan győzedelmes és vannak vereséges „csaták”, de számunkra az életcél nem ez apró küszködésekben kellene fellelhető legyen, mert „nem a csatát kell megnyerjük, hanem a háborút.” (P. Coelho) „Valaki” azt mondta, hogy az életet, ha megtalálni akarjuk, elveszítjük, ha pedig lemondunk róla, megtaláljuk azt.