Czire Szabolcs: Ébredés

2013. 03. 22	Ébredés	Czire Szabolcs
A hajnal ébreszt, nem zajával, hanem valahogy másként. Egy mély lélegzet, aztán egy alig érezhető mozdulatban lapuló nyújtózkodás, és máris szétárad az ébredő tudatban az öröm, hogy megvan még a világ, és megvan benne, akit belülről élek. Kinyitom az ablakot, és a beáramló frissességgel elvéthetetlenül tudom, hogy ez újra az a pillanat, amikor kezembe adják az egészet. Lassan, ráérősen átveszem hát az egészet. Átveszem a madárdalt, amely itt szól a közelben, és azt is, amely alig hallatszik a távolban. Átveszem a fák fényben úszó koronáját, a törzsükben keringő talajnedveket és a földben összefonódott erős gyökereket, minden látható és láthatatlan élettel, amely a lábam alatti világot népesíti. Átveszem a fűszálak fényvonón zengő üdezöld zenéjét, és átveszem az egyre sűrűsödő emberi zaj megannyi formáját. Átveszem a könyveket, a kedvenceimet és azokat, amelyeket mindig elodáztam elolvasni. Átveszem a falon villogó router fényét, amely gombnyomásnyira sugározza szobámban a világháló minden tartalmát. És átveszem önmagam, évmilliókkal atomjaimban, elődeimmel génjeimben és a végtelennel szívemben. Átveszem magam szerepeimmel, szeretteimmel és gyűlölőimmel, és alázattal átveszem munkámat felelősségével, eszményeivel és az ígérettel, hogy van értelme. Kezembe adják, hát átveszem az Egészet.