Rácz Mária: Az üres sír

2013. 03. 31.	Az üres sír	Rácz Mária
„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.” (Mk 16,1-5) A hét első napján, vasárnap reggel, mint ahogyan talán ma mi is tesszük, templomba készülve, néhány asszony ünneplő ruhát öltött, s valami nagy, fenséges hallgatásba burkolózva indultak együtt a közös cél felé: megadni a végső kegyeletet a testnek. Aztán a gyakorlatiasság és az aggodalom felülkerekedett a némaságon, s arról kezdtek csevegni ezek a megtört gyászolók, hogy vajon ki fogja nekik a sírbolt száját fedő követ elmozdítani. A követ azonban – bár igen nagy volt – elmozdítva találták, és a sírboltban az élettelen test helyett egy fehér ruhás ifjút (Lukács szerint két fényes ruhájú férfi, Máté szerint egy angyal, János evangéliumában egyszerűen csak az üres sír fogadta az elsőként oda érkezőket) láttak üldögélni, aki megszólította őket. Nyilván azonnal megrémültek és elfutottak. Nem tudom, hogy fogadnám, ha a gyász súlya mellett azt is meg kellene tapasztalnom, hogy az általam szeretett személy halála után nem adhatom meg neki a végső kegyeletet sem, mert teste egyszerűen eltűnik. Csak elképzelhetem, milyen vegyes érzelmek és gondolatok kavarogtak a vasárnap reggel a sírhoz látogató asszonyokban. Egyrészt ott van a félelem, ami sötét árnyékként terülhetett rájuk, a félelem, hogy a meghurcoltatásnak, a megcsúfolásnak nincs vége, még holtában sem hagyták nyugodni a Mestert, bizonyára ellenségei vitték el a testet. Aztán a bizonytalanság, hogy talán valamelyik tanítvány eszelte ki, hogy lopják el a földi maradványokat és terjesszék el a hírt, hogy Jézus feltámadt. És végül a remény, hogy Ő, a halottnak hitt, egyszerűen felkelt és elsétált. Meg sem halt, és ha mégis, valamiképpen feltámadt. Sokan sokféleképpen magyarázták azóta az üres sír történetét. Sokan hitük alapjának tekintik, a testi feltámadás bizonyítékának tartják ezt a történetet. Az én húsvéti ünneplésemben nem alapvetően fontos, hogy mitől üres a sír. Sokkal fontosabb számomra jelképként: hirdetve, hogy a sírok mindig is üresek. Elhunyt szeretteinkre emlékezhetünk ugyan árnyas temetőkertekben vagy lassan betondzsungellé váló városi kegyhelyeinken, de a sírok nem zárhatják magukba azokat, akikre emlékezünk. Mert szeretteink lelke, akárcsak az előttünk élt összes ismerős és ismeretlen emberé, a Végtelen részévé vált, visszatért az Örök Szeretetbe. Isten vigyáz rájuk, őrzi őket, s nem azért, mert jók voltak vagy szentekként éltek, hanem azért, mert az Atya minden gyermekét magához öleli. A sír üres. Nem mert elvitték a testet, hanem mert a lelket nem tudták megölni és sírba zárni. Hogy a testtel mi történt? Az már a hitem szempontjából lényegtelen.