Szász Ferenc: Fejek és zászlók

2013. 03. 03.	Fejek és zászlók	Szász Ferenc
Nem, erről a témáról (székely zászló) egyáltalán nem volt szándékomban sem beszélni, sem írni. Annyi. És mégis. A székely himnuszt édesanyámtól hallottam először, tőle tanultam meg még kisgyermekkoromban. Apámmal nem is énekeltük, sem szilveszterkor, sem máskor: meghallgattuk becsületesen éjfél után egy órával a magyart. Mégis székelynek neveltek, annak vallom ma is magamat, s életemnek legalább két évtizedét, ifjúságomat és pályaválasztásomat döntő módon határozta meg az identitásommal való viaskodás, néha valóságos küszködés. Aki átélte azt a kort, tudja miről szólt a kisebbségi sors és létezés akkoriban. Azt, hogy székely zászló is van a világon, szégyenszemre, csak néhány éve tudom, s bár nincs ellenére szívemnek, nem is dobogtatja meg különösebben. Punktum, illetve... mégis felkapom a fejem, amikor szép hazánk miniszterelnöke mosolyogva nyilatkozza a zászló történetiségével kapcsolatban, hogy Mihály vitéz s ugye, az ő seregében vitézkedő székelyek. Székely Mózes, folytatom a gondolatsort, a majdnem erdélyi fejedelem, az ő unitáriusságában, aki 1603-ban Brassó közelében esett el, török segédhadakkal tört a trónra, s akinek a csatatéren törzséről leválasztott fejét a brassói szász városbíró temettette el a saját kertjében, azóta is ott porlad koszorútlan. Hogy hadi zászlaját ki ragadta fel a csatatéren, merre hordozta végzete, arról nem szól a fáma, de íme, enyhe változtatásokkal, redivivus: ha Erdélynek nem is, de a „nem létező” Székelyföldnek unitárius zászlaja van, lesz, az Országházára is kitűzték, s a fejedelem teste forog nem létező sírjában. Nicolae Iorga, a nagyhírű történész, aki szerint asszimilált román volnék, is forog: közkézen, az agyonhurbolt egylejeseken. És lengnek a zászlók: a tőszomszédságomban levő Pszichiátriai Klinikán éppen a treiculor-trikolór, illetve nem is lobog, csüng, néha napszíttaságában piros-fehér-zöldül, a sárga ház homlokzatán. Az elején megmosolyogtatott, talán egy nap majd hiányozni fog, ha lekerül helyéről. Mint a bogyók, amelyeket ott írnak fel receptre, ahol a népes seregben, bár indulatos népség-katonaság az odajáró, zászlókról sohasem esett szó, a fej, fejekről annál inkább. És ezekben a fejekben néha ott kísért − az indukált bárgyúság mélyén −, a szép szabadság gondolata is. Mert nagyon belénk nevelték: vagy megszokod, vagy...