Orbán Erika: Lebegés

2013. 04. 02.	Lebegés	Orbán Erika
Vannak pillanataim, amikor teljesen önkényes módon, elhagynak vágyaim. Céljaim hűtlenül elfordulnak, a munka jelentéktelenné válik, öröm nem kecsegtet. Személyes dolgaimon túlmenően legfontosabb kapcsolataim iránt is teljesen közömbössé válok. A struktúra széthull. És a következő óra láthatatlan távolságba csúszik. Megszűnik a pörgés. Nem készülök, nem indulok, nem tervezek. Nem pakolok, nem akarok, nem beszélek, nem figyelek, nem irányulok, nem fordulok. Nem mozdulok. Egyetlen dolog történik ilyenkor: rácsodálkozom a Létre. E kivételes idő ritka áldása a találkozás. Ilyenkor látogatom meg testemet. Azt, amelyet reggelente felületesen köszöntök a tükörben. Melyről mérlegre állva megállapítom, hogy nocsak, 370 grammal többet nyom, mint legutóbb. Melyet ruhába bugyolálok, hogy védjem a hidegtől. Melyet olykor vízben áztatok, tisztítás gyanánt; melynek enni adok; mellyel orvoshoz sietek, ha jelez a központ; melyet esténként ágyba küldök. És melyről általában olyan szélsőségesen megoszlanak a vélemények: vagy alulkezelik (például a cigisek) vagy túlértékelik (pl. csak akkor szeretik magukat, ha bizonyos paraméterekbe beférnek). És akadnak, nagy ritkán, akik teljesen ignorálják (pl. aszkéták). Szóval, olykor meglátogatom a testemet. A két legkisebb lábujjamat köszöntöm elsőnek; azokat, melyeken olyan szerencsétlenül nő a köröm. Aztán a gyűrűsek, középső, és végig, egyenként, mind az öt párt megbügyürgetem képzeletben. Talpamért, mely naphosszat hordoz, igencsak hálás vagyok! Lábfejemen felidézem a nyári barnaságot, melytől szépen elkülönül a szandál fehér sávja. Bokáimat körbejárva lassan haladok fölfelé lábszáramon. Mire térdeimhez érek, ha illő tempóban és részletességgel követtem alsó lábszáram csontjait és hozzá tapadó izmaimat, már el is lazultam. Combom húsa, csípőm íve, ágyékom – e máskor oly sok izgalmat rejtő testrészek – most a félutat jelzik. Valami más kezdődik. A belső szervek tökéletes rendben működő világa. A kiválasztó- és az emésztő rendszerem, a veséim, a májam, a gyomor- és bélrendszer; a szaporító szervek a petefészek, a méhem – minden a helyén, és isteni precizitással végzik minden másodpercben dolgukat. Tudatom bármiféle erőfeszítése nélkül, szövetektől felfüggesztve, mélyedésekbe ágyazva, illeszkednek egymáshoz, és szolgálják az Életet. E látogatás alkalmával szeretet-sejteket küldök a vérembe. A testemet behálózó, millió apró erecske vigye el legtávolabbi szerveimnek is hálámat és szeretetemet. A „lélek templomában” máskor hatalmas erejű, vad folyóként tomboló elme most langyos szellővé szelídül. Szinte hallom a mennyei zenét, mely lebont, felold, kiválaszt, megfogan és beépít. Belülről érzem a testemet, és ez a jelenben tart. A mostba horgonyozva túljutok minden külső ellentéten, feszültségen. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Ott lüktet szívem kamráiban, és bársonyos pillanataiban kitekint a pitvar ablakán. Életem tavát ekkor nem fodrozza gond. A lélegzet oly selymes, mint a gyermeki csók, és a tüdő legmélyebb pórusaiba áramlik a lét békéje. Szívem bástyája, mellkasom pompás várként őrzi urát. És gerincem tart, hogy a tudat viharos évszakai szét ne zihálják e testet, hanem mindig emlékezzem: van mélység, nemcsak felszín. És kapcsolatban kell maradnom saját mélységemmel, mely tökéletesen nyugodt. Vállaim, karjaim lejtve. Nyakam kehelyként emeli főmet, mely most a legfőbb mellett jár. Bőröm betakar. A mélységtől a magasságig bejárva testem, felszínén apró hidegrázás fut át. A pörgés megszűnt. Nem süllyedtem el. Valójában most tanultam meg igazán lebegni. Mint a jó úszó; csak akkor tanulok meg haladni, ha képes vagyok megállni a vízen.