2012. 07. 19. Táborlakók Orbán Erika
“A gyerekek a jövő. A gyerekek az Élet.” – szoktuk mondani, és e fogalmak közé képzeletünkben egyenlőségjelet teszünk. E két mondat mélyebb tartalmának lehetséges feszültségeiről ritkán gondolkodunk. Csak olyankor, ha a gyerek, az Isten adta, hirtelen átfesti a holnapról álmodott képünket; ha gyarló természetével vagy ember voltából fakadó tökéletlenségével beláthatóvá szűkíti a jövőt, sziklákat gördít elénk. Például gyógyíthatatlan betegségével vagy a serdülő, önpusztító életmódjával. Hogy most az előbbiről írok, annak az a közelmúltbeli élményem az oka, mely megerősített: a környezeti (rá)hatás, a tanítás, az életmód-változtatás, -jobbítás, a (társadalom számára) akár drága áron való segítés, nemcsak a felelőtlenül élő vagy “szerencsés” egészségesek, az életet “túlélők” körében küldetésünk, hanem ott is, ahol alig pislákol az élet. Ahol nem “teljes értékű” (méltatlan jelző, mintha terméketlen gabonáról beszélnénk!), felnőtt élet a remény, hanem egy-két hónap, néhány év.
Egy kép van előttem: a 12 éves Andrea eteti a 14 éves Sorint. Rendkívüliségük ereje: mindketten onkológiai “esetek” (a személy iránt érezni lehet; az érzelmek olykor nehezek; beteg gyerekek iránt érezni fáj!). A lány jobb lába combtól hiányzik; a csont-bőr srác kerekes székben ül, karját, kezét alig mozdítja, és baseball sapkáján át is látni horpadt koponyáját. Uzsonnájukat majszolják, és közben szurkolnak egy pingpongozó párnak. A szintén jobb lábát protézissel pótló Martin gumiszerű testéhez fürgeség társul. Asztaliteniszben nem akad párja a táborban. Ezt maga is tudja, mégis játszik a kopasz Jánossal. “Csak” a játék kedvéért. Odébb, a medence mellett néhány nyolc-tíz éves kislány fürödni készül; jól beöltöznek: úszómellény, úszókarika, kalap, kendő, ahogy a biztonság megkívánja. Hiszen korabeli társaiknál kisebb növésűek, néha túlsúlyosak vagy véznábbak, sérülékenyebbek, pihe hajúak, remegő karúak. Aztán irány az örömöket, izgalmakat, kihívásokat hullámzó víz! És gyermeteg felszabadultságukban is csak óvatosan, saját határaikon úszkálva, figyelve a társukra és tiszteletben tartva képességeit.
Az örök mókás, félvállú Dani a karkötőt bogzó, tízéves kortársát, Rolandot szórakoztatja. Olaszországi kezelését ecseteli felnőttet meghazudtoló humorral, és felvilágosítja Rolit a szerelem illanó természetéről. Hiszen fiatal barátja szerelmes lett a húszéves, önkéntes táborvezető Ramonába. Mert szép a haja, és mert az első vacsoránál mellé ült… Neki a karkötő. És fogadja, jövőre a fényképezőgépét is elhozza, és majd kiteszi a számítógép lapjára. Ha Isten is megsegíti! (Isten, ugye, megtartod?!…) A szorgos kézimunkás könnyedén vált anyanyelvéről a többség nyelvére. Anyjától hallottam: hároméves korában, egy hét hónapos fővárosi kezelés után “felejtett el” az anyanyelvén beszélni, és vált kétnyelvűvé.
Táborlakók. Egy évtizedben is alig mérhető életük során hosszú hónapokat töltöttek, töltenek kórházban. Az orvos százalékban méri esélyeiket. Ismerik a szaknyelvet, saját képességeiket, egymásra utaltságukat, a szavak és az érintés erejét. A nagy egészet illető hasonlatosság miatt nagyvonalúan tolerálják a részleteiben különbözőt. A biztatás mellett véletlenül sem kritizálnak. A biztos jelent méltósággal feszítik közeljövővé. Valahogy megtanulták, hogy kevesebb is elég a jóból. Csak a jótündértől kérnének több gyógyszert, ha tehetnék. És, ha varázspálcájuk volna, eltüntetnék a betegséget a földről. Jobb napjaikon, mint ezek, imádnak játszani, és szeretik a palacsintát és a fagyit. Olyan gyerekek, amilyenekké (vissza)változnunk kellene, ha a mennyek országába bemenni óhajtunk.
Azt írtam, felelősségünk az élet könnyítése, szépítése akkor is, ott is, amikor (nagyon csúnyán, “korszerűen” mondva) nem térül meg a gondozás, ahol rövidre szabott, terhes a jövő. És igen, tudom, társadalom-gazdasági kérdés, hol mennyit költenek a gyógyíthatatlan gyerekek gondozására. De azt is hiszem, valamennyi segítő hivatású személy, és mindenki, aki kapcsolatban van beteg gyerekekkel, egyéni felelőssége, hogy a maga területén megtörje a felnőttek riadt hallgatását. Hogy a féltésből fakadó félelmet és a félelemből fakadó sajnálatot legyőzve mosolyogjon reményt a hűvös valóságba. Ne áltató, hanem biztató reményt. Mely könnyű légzéssel azt suttogja: a külső körülmények ellenére, a testi fájdalom hosszú szüneteiben játszani kell. Apró örömöket varázsolni, a jelenlévő jövőt szépnek, tartalmasnak, értelmesnek lát(tat)ni. Hinni, hogy az élet annyi, amennyit megélsz. A felmorzsolódó türelmet gyakorlással újragyúrni. Az álmok mércéjét nem realitás értékükkel mérni. És bízni abban, hogy amit Isten adott és tart meg, azt Ő is veszi el.
“A gyerekek a jövő. A gyerekek az Élet.” – szoktuk mondani, és e fogalmak közé képzeletünkben egyenlőségjelet teszünk. E két mondat mélyebb tartalmának lehetséges feszültségeiről ritkán gondolkodunk. Csak olyankor, ha a gyerek, az Isten adta, hirtelen átfesti a holnapról álmodott képünket; ha gyarló természetével vagy ember voltából fakadó tökéletlenségével beláthatóvá szűkíti a jövőt, sziklákat gördít elénk. Például gyógyíthatatlan betegségével vagy a serdülő, önpusztító életmódjával. Hogy most az előbbiről írok, annak az a közelmúltbeli élményem az oka, mely megerősített: a környezeti (rá)hatás, a tanítás, az életmód-változtatás, -jobbítás, a (társadalom számára) akár drága áron való segítés, nemcsak a felelőtlenül élő vagy “szerencsés” egészségesek, az életet “túlélők” körében küldetésünk, hanem ott is, ahol alig pislákol az élet. Ahol nem “teljes értékű” (méltatlan jelző, mintha terméketlen gabonáról beszélnénk!), felnőtt élet a remény, hanem egy-két hónap, néhány év.
Egy kép van előttem: a 12 éves Andrea eteti a 14 éves Sorint. Rendkívüliségük ereje: mindketten onkológiai “esetek” (a személy iránt érezni lehet; az érzelmek olykor nehezek; beteg gyerekek iránt érezni fáj!). A lány jobb lába combtól hiányzik; a csont-bőr srác kerekes székben ül, karját, kezét alig mozdítja, és baseball sapkáján át is látni horpadt koponyáját. Uzsonnájukat majszolják, és közben szurkolnak egy pingpongozó párnak. A szintén jobb lábát protézissel pótló Martin gumiszerű testéhez fürgeség társul. Asztaliteniszben nem akad párja a táborban. Ezt maga is tudja, mégis játszik a kopasz Jánossal. “Csak” a játék kedvéért. Odébb, a medence mellett néhány nyolc-tíz éves kislány fürödni készül; jól beöltöznek: úszómellény, úszókarika, kalap, kendő, ahogy a biztonság megkívánja. Hiszen korabeli társaiknál kisebb növésűek, néha túlsúlyosak vagy véznábbak, sérülékenyebbek, pihe hajúak, remegő karúak. Aztán irány az örömöket, izgalmakat, kihívásokat hullámzó víz! És gyermeteg felszabadultságukban is csak óvatosan, saját határaikon úszkálva, figyelve a társukra és tiszteletben tartva képességeit.
Az örök mókás, félvállú Dani a karkötőt bogzó, tízéves kortársát, Rolandot szórakoztatja. Olaszországi kezelését ecseteli felnőttet meghazudtoló humorral, és felvilágosítja Rolit a szerelem illanó természetéről. Hiszen fiatal barátja szerelmes lett a húszéves, önkéntes táborvezető Ramonába. Mert szép a haja, és mert az első vacsoránál mellé ült… Neki a karkötő. És fogadja, jövőre a fényképezőgépét is elhozza, és majd kiteszi a számítógép lapjára. Ha Isten is megsegíti! (Isten, ugye, megtartod?!…) A szorgos kézimunkás könnyedén vált anyanyelvéről a többség nyelvére. Anyjától hallottam: hároméves korában, egy hét hónapos fővárosi kezelés után “felejtett el” az anyanyelvén beszélni, és vált kétnyelvűvé.
Táborlakók. Egy évtizedben is alig mérhető életük során hosszú hónapokat töltöttek, töltenek kórházban. Az orvos százalékban méri esélyeiket. Ismerik a szaknyelvet, saját képességeiket, egymásra utaltságukat, a szavak és az érintés erejét. A nagy egészet illető hasonlatosság miatt nagyvonalúan tolerálják a részleteiben különbözőt. A biztatás mellett véletlenül sem kritizálnak. A biztos jelent méltósággal feszítik közeljövővé. Valahogy megtanulták, hogy kevesebb is elég a jóból. Csak a jótündértől kérnének több gyógyszert, ha tehetnék. És, ha varázspálcájuk volna, eltüntetnék a betegséget a földről. Jobb napjaikon, mint ezek, imádnak játszani, és szeretik a palacsintát és a fagyit. Olyan gyerekek, amilyenekké (vissza)változnunk kellene, ha a mennyek országába bemenni óhajtunk.
Azt írtam, felelősségünk az élet könnyítése, szépítése akkor is, ott is, amikor (nagyon csúnyán, “korszerűen” mondva) nem térül meg a gondozás, ahol rövidre szabott, terhes a jövő. És igen, tudom, társadalom-gazdasági kérdés, hol mennyit költenek a gyógyíthatatlan gyerekek gondozására. De azt is hiszem, valamennyi segítő hivatású személy, és mindenki, aki kapcsolatban van beteg gyerekekkel, egyéni felelőssége, hogy a maga területén megtörje a felnőttek riadt hallgatását. Hogy a féltésből fakadó félelmet és a félelemből fakadó sajnálatot legyőzve mosolyogjon reményt a hűvös valóságba. Ne áltató, hanem biztató reményt. Mely könnyű légzéssel azt suttogja: a külső körülmények ellenére, a testi fájdalom hosszú szüneteiben játszani kell. Apró örömöket varázsolni, a jelenlévő jövőt szépnek, tartalmasnak, értelmesnek lát(tat)ni. Hinni, hogy az élet annyi, amennyit megélsz. A felmorzsolódó türelmet gyakorlással újragyúrni. Az álmok mércéjét nem realitás értékükkel mérni. És bízni abban, hogy amit Isten adott és tart meg, azt Ő is veszi el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése