2012. 08. 04 Fiaim, inkább együtt… Bíró Attila
1946-ban is épp ekkora volt a szárazság, mint idén. A kétségbeesés jóval indokoltabb volt, mert a világégés őrült káoszától, még vígan valcert járt a sírás és a borzalom. Az éhség nyomorfegyvere hangosabban sikított, s a pusztulás mély lövészárka sem nyújtott búvóhelyet a megmaradtaknak. A halál minden szervezkedést igyekezett megcsúfolni, s a lázas ragaszkodást, ami az embert az élethez kötötte, egy száraz esztendővel ajándékozta meg.
A sápadt asszonynak öt gyermeke ült asztalhoz mindennap, hogy a szegénység egyetemén, mint kitűnő hallgatók elsajátítsák a professzoranyjuk tudományát. A „semmiből gőzölgő vacsorát hogyan készítünk” diszciplína volt a legizgalmasabb. A szánalom úgy csorgott lefelé, mint a nyál a beteg tehénből. Aztán a két legkisebb kölyköt magához szorította, s nyugodt bivalyszemeivel gyönyörködött bennük. – Megmentem őket, mondogatta magában, s nekifeszült az őrjöngő sors elébe végtelen akarattal. Reggel tisztaruhába bujtatta a két porontyot, s elindult velük a vonatállomás felé. Elviszik őket néhány hónapra, s kapnak főt marhahúst s kovászos uborkát, s addig idehaza elunja táncát a nyomorúság.
A fekete lokomotív, mint monstrum, lassú vontatással püfögött be az állomásra, s megállt. Magával vonta a búcsúzás és reménytelenség vagonjait. A piszkos ablaküvegeken nem volt függöny, s látni lehetett a szűkölő élet kihajított áldozatait. Egy másik kitört ablakon kikönyökölt a borzalom, s a csontig leéhezett eleven arc kiragyogtatta vásott agyarait.
A sápadt asszony polipkarjai majd összeroppantották a fiatal csontokat. Titkos mélységből fakadt a görcs az ujjaiba, mely nem engedte mozdulni a két kisfiút. A megmeredt percek mozdulatlanságát egy éles vonatfütty hasította ketté. Aztán a monstrum elindult, magával cipelte fekete húscafatjait, s a kerekek ütemes kattogásával evickélt kifele a világból.
Fiaim, inkább együtt…
1946-ban is épp ekkora volt a szárazság, mint idén. A kétségbeesés jóval indokoltabb volt, mert a világégés őrült káoszától, még vígan valcert járt a sírás és a borzalom. Az éhség nyomorfegyvere hangosabban sikított, s a pusztulás mély lövészárka sem nyújtott búvóhelyet a megmaradtaknak. A halál minden szervezkedést igyekezett megcsúfolni, s a lázas ragaszkodást, ami az embert az élethez kötötte, egy száraz esztendővel ajándékozta meg.
A sápadt asszonynak öt gyermeke ült asztalhoz mindennap, hogy a szegénység egyetemén, mint kitűnő hallgatók elsajátítsák a professzoranyjuk tudományát. A „semmiből gőzölgő vacsorát hogyan készítünk” diszciplína volt a legizgalmasabb. A szánalom úgy csorgott lefelé, mint a nyál a beteg tehénből. Aztán a két legkisebb kölyköt magához szorította, s nyugodt bivalyszemeivel gyönyörködött bennük. – Megmentem őket, mondogatta magában, s nekifeszült az őrjöngő sors elébe végtelen akarattal. Reggel tisztaruhába bujtatta a két porontyot, s elindult velük a vonatállomás felé. Elviszik őket néhány hónapra, s kapnak főt marhahúst s kovászos uborkát, s addig idehaza elunja táncát a nyomorúság.
A fekete lokomotív, mint monstrum, lassú vontatással püfögött be az állomásra, s megállt. Magával vonta a búcsúzás és reménytelenség vagonjait. A piszkos ablaküvegeken nem volt függöny, s látni lehetett a szűkölő élet kihajított áldozatait. Egy másik kitört ablakon kikönyökölt a borzalom, s a csontig leéhezett eleven arc kiragyogtatta vásott agyarait.
A sápadt asszony polipkarjai majd összeroppantották a fiatal csontokat. Titkos mélységből fakadt a görcs az ujjaiba, mely nem engedte mozdulni a két kisfiút. A megmeredt percek mozdulatlanságát egy éles vonatfütty hasította ketté. Aztán a monstrum elindult, magával cipelte fekete húscafatjait, s a kerekek ütemes kattogásával evickélt kifele a világból.
Fiaim, inkább együtt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése