2012. 08. 19. Gyerekzsivaj Rácz Mária
Sokféle szakma létezik a világon, amelyeknek gyakorlójaként soha sem tudnám elképzelni magam. Azt mindig is állítottam, hogy soha sem lennék óvónő. Nem csak azért, mert országunkban ezt a hivatást – hisz szakmaként gyakorolni hiba lenne – nem fizetik, és nem becsülik meg eléggé. Voltam én kiscsoportban szakmai gyakorlaton, láttam, hogy az óvodában az első héten, a beszoktatás alatt 20-30 gyermek milyen holtfáradtra képes nyúzni az egész személyzetet. A 2-3 éves kisgyerek még nem mindig mondja el, mi baja, inkább sír, és a rá vigyázó felnőttnek szipogás közben elejtett félszavakból, logikus következtetések alapján vagy elsősorban pedagógiai érzékére támaszkodva kell kitalálnia, hogy a világvége-hangulatot egy elgurult labda, egy alapos hajcibálás, vagy egyszerűen csak a gyermeken eluralkodó éhség okozza-e? Aztán hogy hogyan kezelje a hiányt, a túltengést, a „nemakarom” és a „csakazértis” helyzeteket...
Ha azonban jobban belegondolok, a 12 éves kiskamaszokkal talán még több baj lehet. A kapcsolatok már sokkal szövődményesebbek, az indulatok jobban féken vannak tartva, de ha mégis elszabadulnak, képesek mindent elsodró erővel pusztítani.
Az elmúlt héten 35 gyermeket táboroztattunk. Az óvoda házhoz jött, hozta magával az iskolát is. Hat nap után már csak a pihenés áldott hetedik napjára vágyom. A fejem zúg, az agyam még mindig szervezni akar, szinte hallom az elmúlt napok állandó gyermekzsivaját, mint morajló tengert, amit a mellette lakók megszoktak ugyan, de amitől az idegen alig tud elaludni. Tudom, hogy holnap már csend lesz, kicsit vágyom is rá. Még felidézem magamban, hányszor felidegesítettek, mennyi butaságot követtek el, s hogy néha nem hallgattak rám a kis komiszok. De holnapután már nagyon fog hiányozni a sok kis, eleven, mindenre kíváncsi szempár.
Sokféle szakma létezik a világon, amelyeknek gyakorlójaként soha sem tudnám elképzelni magam. Azt mindig is állítottam, hogy soha sem lennék óvónő. Nem csak azért, mert országunkban ezt a hivatást – hisz szakmaként gyakorolni hiba lenne – nem fizetik, és nem becsülik meg eléggé. Voltam én kiscsoportban szakmai gyakorlaton, láttam, hogy az óvodában az első héten, a beszoktatás alatt 20-30 gyermek milyen holtfáradtra képes nyúzni az egész személyzetet. A 2-3 éves kisgyerek még nem mindig mondja el, mi baja, inkább sír, és a rá vigyázó felnőttnek szipogás közben elejtett félszavakból, logikus következtetések alapján vagy elsősorban pedagógiai érzékére támaszkodva kell kitalálnia, hogy a világvége-hangulatot egy elgurult labda, egy alapos hajcibálás, vagy egyszerűen csak a gyermeken eluralkodó éhség okozza-e? Aztán hogy hogyan kezelje a hiányt, a túltengést, a „nemakarom” és a „csakazértis” helyzeteket...
Ha azonban jobban belegondolok, a 12 éves kiskamaszokkal talán még több baj lehet. A kapcsolatok már sokkal szövődményesebbek, az indulatok jobban féken vannak tartva, de ha mégis elszabadulnak, képesek mindent elsodró erővel pusztítani.
Az elmúlt héten 35 gyermeket táboroztattunk. Az óvoda házhoz jött, hozta magával az iskolát is. Hat nap után már csak a pihenés áldott hetedik napjára vágyom. A fejem zúg, az agyam még mindig szervezni akar, szinte hallom az elmúlt napok állandó gyermekzsivaját, mint morajló tengert, amit a mellette lakók megszoktak ugyan, de amitől az idegen alig tud elaludni. Tudom, hogy holnap már csend lesz, kicsit vágyom is rá. Még felidézem magamban, hányszor felidegesítettek, mennyi butaságot követtek el, s hogy néha nem hallgattak rám a kis komiszok. De holnapután már nagyon fog hiányozni a sok kis, eleven, mindenre kíváncsi szempár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése