2012. 08. 26. Hideg-meleg Nagy László
E forró napokban, amikor nem csak bőrünkön érezzük a nap hevét, hanem életünkben is a sorsformáló politika forrongó napjait, gyakran jut eszembe az egykori székely gyermek és az édesapja. Igen, ők sokszor fején találták a szeget a különböző helyzetekben kijelentéseikkel, megjegyzéseikkel, amit legtöbbször csak mi értünk, lefordítani más nyelvre nem érdemes, mert nem értik, nem érzik az ízét.
A farkasordító hidegben a gyermek látja, hogy az udvaron dolgozó édesapa néha-néha megáll és markába lehel. Megkérdi a gyermek, hogy miért? Azért, hogy melegítsem a kezeimet, szól az apja. Majd az asztal mellett, evés közben is azt látja a gyermek, hogy az apja levegőt fúj ki a szájából. Miért?
Azért, hogy hűtse az ételt. Csendesen megjegyzi a gyermek: csodálatos szája van édesapámnak. Amikor akar meleget, azután meg hideget fúj. Egy szájból hideg és meleg.
Tudom ismerős a történet, de gondoltam felelevenítem, mert nagyon időszerűvé vált. A kicsi, székely fiú őszinte vallomása ma hatalmas kérdő- és felkiáltó jellé alakult át, és rácsodálkozunk az emberre, akinek száját egyik pillanatban áldás és a másikban átok hagyja el. Meddig lehet ezt tenni? Vagy mindig ilyen volt és ilyen lesz a világ?
Bartis Ferenc Cirkuszi történet című versében ezt olvashatjuk:
"Az állatidomítóra ráparancsolt a
cirkuszigazgató:
szoktassa le a kakasokat a kukorékolásról,
a kutyákat az ugatásról,
a lovakat a galuppolásról,
a kígyókat a simulékonyságról -
minden állat csináljon mást,
mint amire képes!
El kell ámítani a közönséget (...)
S azóta maga az állatidomító
kukorékol,
ugat,
galuppol
és simul ... hol ide, hol oda...
És üres a lelátó..."
Hogy a lelátó mindig tele legyen és hitele legyen életünknek: "... a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Mt 5,37)
E forró napokban, amikor nem csak bőrünkön érezzük a nap hevét, hanem életünkben is a sorsformáló politika forrongó napjait, gyakran jut eszembe az egykori székely gyermek és az édesapja. Igen, ők sokszor fején találták a szeget a különböző helyzetekben kijelentéseikkel, megjegyzéseikkel, amit legtöbbször csak mi értünk, lefordítani más nyelvre nem érdemes, mert nem értik, nem érzik az ízét.
A farkasordító hidegben a gyermek látja, hogy az udvaron dolgozó édesapa néha-néha megáll és markába lehel. Megkérdi a gyermek, hogy miért? Azért, hogy melegítsem a kezeimet, szól az apja. Majd az asztal mellett, evés közben is azt látja a gyermek, hogy az apja levegőt fúj ki a szájából. Miért?
Azért, hogy hűtse az ételt. Csendesen megjegyzi a gyermek: csodálatos szája van édesapámnak. Amikor akar meleget, azután meg hideget fúj. Egy szájból hideg és meleg.
Tudom ismerős a történet, de gondoltam felelevenítem, mert nagyon időszerűvé vált. A kicsi, székely fiú őszinte vallomása ma hatalmas kérdő- és felkiáltó jellé alakult át, és rácsodálkozunk az emberre, akinek száját egyik pillanatban áldás és a másikban átok hagyja el. Meddig lehet ezt tenni? Vagy mindig ilyen volt és ilyen lesz a világ?
Bartis Ferenc Cirkuszi történet című versében ezt olvashatjuk:
"Az állatidomítóra ráparancsolt a
cirkuszigazgató:
szoktassa le a kakasokat a kukorékolásról,
a kutyákat az ugatásról,
a lovakat a galuppolásról,
a kígyókat a simulékonyságról -
minden állat csináljon mást,
mint amire képes!
El kell ámítani a közönséget (...)
S azóta maga az állatidomító
kukorékol,
ugat,
galuppol
és simul ... hol ide, hol oda...
És üres a lelátó..."
Hogy a lelátó mindig tele legyen és hitele legyen életünknek: "... a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Mt 5,37)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése