2012. 08. 07. Madárdal és tücsökzene Sipos Mónika Rebeka
„A Földön árad a Menny,
És minden bokor Isten jelenlététől lángol,
De saruját csak az veszi le, aki látni is képes;
A többiek csak csellengnek csöndben, s csipkét csipegetnek.”
(Elizabeth Barrett Browning)
Éretlen, fonnyadt gyümölcsök koppannak a földön, a rét fűszálai hirtelen megőszült hajszálakként egymáshoz simulnak, a hegycsúcsok fuldoklóan levegőért emelkednek a magasba, az állatok a hűs árnyat keresik… Csodálkozva kérdezem tőlük: Meddig bírjátok még? S ekkor még ráadásul gyönyörű szép tücsökzene is beszűrődik az ablakon. Nektek még van kedvetek énekelni? – kérdezem, valamiért elhallgattatni akarván őket, gondolatban fejükhöz vágva kérdésemet. De csak nem szűnik meg a muzsika, a tánc. Jó, hát folytassátok, de hangosabban, hogy mindenki hallja! Szívem szerint felébresztenék mindenkit, vagy kinyittatnám ablakaikat, hogy hallják, a kicsi állat nem adta fel.
Nem tehetem. Inkább lefekszem férjem és gyermekem mellé. Férjem már horkol, gyermekem az igazak álmát alussza. Remélem, a tücsökzene álomba ringat, de közben azokra gondolok, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek a megmaradásért, imádkoznak az áldásért. Kétségeim között mégis boldogan alszom el, mert tudom, hiszem, remélem, szeretteimmel ébredek. Olyan boldogító ez a tudat, hit, remény. És a reggeli madárszó…mesés. Akárcsak a rend, az összhang, a gondoskodás ebben a mulandó világban, ami az Örökkévalót megsejteti velünk.
Ébredés. Mellettem vannak szeretteim, a tücskök elhallgattak, de a madarak reggeli ébresztő-nótájukat zengik. A tornácon megállva gyönyörködöm a termés nélküli, kiaszott fákban. Díszítetlenek, mégis szépek, mint smink nélkül is szemrevaló hölgyek. A reggeli szél finoman a kiaszott fű-hajba kap, a felkelő Nap megsimogatja a hegyek tetejét, s az állatok reménykedve élelem és víz után kutatnak.
Örömmel nyugtázom magamban, hogy most bár kietlen és puszta, száraz és sivár, mégis szép ez a Föld. Rajta élni pedig a legértékesebb ajándék. Ezért leoldom saruimat – bár tudom, néhol égni fog a talpam – , s a forró nyárban indulok tovább. Csipke csipegetés és csellengés helyett megpróbálok igazán élni, nemcsak nézni, hanem látni, hinni és remélni. Hívlak Téged is, tarts velem, örvendezzünk együtt az Életnek! S ha úgy érzed, nincs elég erőd, nézz meg egy közeledben lévő büszke fát, hullámzó rétet. Hallgasd az éjjeli tücsökzenét, vagy a reggeli madárdalt, s menni fog! Hiszem, jönni fogsz!
„A Földön árad a Menny,
És minden bokor Isten jelenlététől lángol,
De saruját csak az veszi le, aki látni is képes;
A többiek csak csellengnek csöndben, s csipkét csipegetnek.”
(Elizabeth Barrett Browning)
Éretlen, fonnyadt gyümölcsök koppannak a földön, a rét fűszálai hirtelen megőszült hajszálakként egymáshoz simulnak, a hegycsúcsok fuldoklóan levegőért emelkednek a magasba, az állatok a hűs árnyat keresik… Csodálkozva kérdezem tőlük: Meddig bírjátok még? S ekkor még ráadásul gyönyörű szép tücsökzene is beszűrődik az ablakon. Nektek még van kedvetek énekelni? – kérdezem, valamiért elhallgattatni akarván őket, gondolatban fejükhöz vágva kérdésemet. De csak nem szűnik meg a muzsika, a tánc. Jó, hát folytassátok, de hangosabban, hogy mindenki hallja! Szívem szerint felébresztenék mindenkit, vagy kinyittatnám ablakaikat, hogy hallják, a kicsi állat nem adta fel.
Nem tehetem. Inkább lefekszem férjem és gyermekem mellé. Férjem már horkol, gyermekem az igazak álmát alussza. Remélem, a tücsökzene álomba ringat, de közben azokra gondolok, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek a megmaradásért, imádkoznak az áldásért. Kétségeim között mégis boldogan alszom el, mert tudom, hiszem, remélem, szeretteimmel ébredek. Olyan boldogító ez a tudat, hit, remény. És a reggeli madárszó…mesés. Akárcsak a rend, az összhang, a gondoskodás ebben a mulandó világban, ami az Örökkévalót megsejteti velünk.
Ébredés. Mellettem vannak szeretteim, a tücskök elhallgattak, de a madarak reggeli ébresztő-nótájukat zengik. A tornácon megállva gyönyörködöm a termés nélküli, kiaszott fákban. Díszítetlenek, mégis szépek, mint smink nélkül is szemrevaló hölgyek. A reggeli szél finoman a kiaszott fű-hajba kap, a felkelő Nap megsimogatja a hegyek tetejét, s az állatok reménykedve élelem és víz után kutatnak.
Örömmel nyugtázom magamban, hogy most bár kietlen és puszta, száraz és sivár, mégis szép ez a Föld. Rajta élni pedig a legértékesebb ajándék. Ezért leoldom saruimat – bár tudom, néhol égni fog a talpam – , s a forró nyárban indulok tovább. Csipke csipegetés és csellengés helyett megpróbálok igazán élni, nemcsak nézni, hanem látni, hinni és remélni. Hívlak Téged is, tarts velem, örvendezzünk együtt az Életnek! S ha úgy érzed, nincs elég erőd, nézz meg egy közeledben lévő büszke fát, hullámzó rétet. Hallgasd az éjjeli tücsökzenét, vagy a reggeli madárdalt, s menni fog! Hiszem, jönni fogsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése