Nagy László: Számháború

2013. 01. 03.	Számháború	Nagy László
Iskoláskorunk egyik kedvenc szórakozása a számháború volt. A hely adott volt dombjaival, szikláival és fenyveseivel, no, meg a csapatok felállítása sem okozhatott gondot, mivel minden utcából kikerült egy csapatra való fiú, vagy a küzdést, a harcot szerető lány. Emlékszem napokon át tartott a szervezés, a szervezkedés, a csapatok összeállítása, a homlokra kerülő pántlika elkészítése a jól látható számmal és a zászló. Mindig voltak vezéregyéniségek, akik mellett szerettünk volna felsorakozni, ha másik oldalra kerültünk, akkor ott élt a vágy, az azért is, hogy megmutatjuk. A Várhegy alatt volt a "harctér", ahol a gyepmester háza állt. Jó távol a falutól, hogy a csatazaj ne zavarjon senkit sem. A vezérek a csapatok élére álltak, kiosztották a feladatokat, elmondták a harci stratégiát, a kürtös megfújta a tehénszarvból készült kürtöt: nagy csatazajjal megindult a harc, ami az egyik csapat örömével, a másik oldalon nagyon sokszor sírással fejeződött be. A győztesek örömmámorral ünnepeltek, a vesztesek csendesen haza kullogtak. Otthon talán folytatódott a" harc", amikor anyánk meglátta bakancsunkat, ruhánkat. Az ó- és újévi ünneplések elcsendesedtek. Ma már mindenki próbálja végezni munkáját, várja a szombatot, a vasárnapot, hogy kipihenhesse a fáradalmakat. Megindult a csata, a számháború, a harc a fizetésekért, a megélhetésért. Az egyik oldalon túlerő van. Nincs senki homlokára írva a száma (még?), de a másik legyőzése, legyűrése az örök vágy.  És öröm a siker. Viaskodunk, hogy a számok ne változzanak a benzin árát kijelző táblán, a polcokon levő árukon, a kenyéren, hogy ne csökkenjenek a nyugdíjak, nőjenek a fizetések, kevesebb legyen a tandíj... Vannak, akik örömükben, és nagyon sokan fájdalmukban sírnak a háború után. Úgy érzem, hogy ezt a számháborút csak együtt érdemes megvívni.