Szabó Adél: Megtérés

2013. 05. 25.	Megtérés	Szabó Adél
Hetek óta várta az esőt. Naponta kiment a földek végéhez és nézte a szikkadt, megrepedezett földet. Arra gondolt, hogy ez a föld adott eledelt apjának, nagyapjának és így tovább. Nagy baj lesz… Nézte az eget este és reggel, kereste a felhők gyülekezését, de semmi jel. Pünkösd nagyhetére harangoztak, de ő nem hallotta a harangszót, már régen megfeledkezett ezekről. Mióta bevette az úrvacsorát konfirmálása napján, a templomot is nagy ívben elkerülte. Nem tartozik sehová, hozzá sem tartozik senki. Naphosszat üvöltött a családjának, ameddig volt családja, aztán amikor magára maradt, teljes torokból üvölt az állatoknak, és mindenkinek, akivel csak szembetalálkozott. Szidta az embert, szidta az Istent, szidta a keserves életet, de amikor megáll a búzatáblája végén, megnyugodott, arca kisimult. A föld volt az egyedüli barátja és nyugovása, de most az is becsapni készül. Hetek óta várta az esőt, szidta az állatokat, az embereket és Istent, és szidta megkeseredett sorsát. Pünkösd reggelén eleredt az eső, és ömlött, és zuhogott. A földre terült gabonaföld életre kelt pillanatok alatt és ő a csendben volt. Halkan a ruhásszekrényhez lépett és öltözni kezdett. Az első harangszónál már a templompadban ült csendbe burkolózva. Az eső zuhogott. Felvette az úrvacsorát. Arca túlvilágian boldog volt. Este a búzatáblája végén találtak rá.