Szabó Adél: Csigaház

2012. 11. 20.	Csigaház	Szabó Adél
A napokban elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt tizenöt évben hányszor költöztem, hányszor váltottam, úgymond otthont. Hányszor nevezhettem egyedüli otthonomnak a hátizsákom. Hányszor vettem a hátizsákot karácsony szombatján és három napig otthon kellett lenni egy idegen papi családban valahol, ha kellett az Isten háta mögött. Aztán otthont kellett kialakítani első szolgálati helyemen, ahol négy évet a templom épületében laktam, s ahol társam éjszakára a jó Isten volt, s családomnak tagjait az ifjúsági egylet tagjaiból raktam össze. Anyáim és nagyanyáim a korosodó nőszövetségi tagok, kikkel karácsonyt vártunk, laskát gyúrtunk, szőnyeget szőttünk. Aztán otthonom lett egy tömbház lakás, melynek zaját nehezen szoktam. Most néhány hónapja otthonom egy falusi papilak, egy falusi közösség. Mennyi otthon, még akkor is, ha csak egy széked van benne és egy asztalod. Egy matrac, amire este lehajtod a fejed, s egy Bibliád, melyből vasárnaponta felolvasol egy részt. Belegondoltam, hogy eddigi életem felét idegen otthonokban töltöttem, s ha nem is volt idegen tőlem, az azért volt, mert elfogadtam a számomra felkínált otthont. Most döbbenek rá, hogy a szüleim házába mára csak vendég vagyok, a papilakon pedig átmeneti szálláson. Vicces, hogy mindenem megvan az otthonhoz, az otthon összes dirib-darabja, csak igazi otthonom nincs, ahol a nevem szerepel. És neked? Neked, aki már annyi éve szolgálsz ebben a házban, mely üvegből van, van-e mára igazi otthonod fából, kőből, ahová hazatérsz, ha letelnek szolgálatod napjai, és amit majd gyermekeidre hagyhatsz?