Szabó Adél: Falusi temetés margójára

2013. 01. 23.	Falusi temetés margójára	Szabó Adél
Januári csend van ma szerte a faluban, csak a harangok zúgnak. Halott van. Asszony halott kezdte meg az évet. Ilyenkor jobban fájnak elvesztett szeretteink, és talán ilyenkor jobban fáj a félresikerül, elrontott, elorozott, feláldozott élet. A temetésre mindenki eljön. Végignézni a másét, s titkon elképzelni a sajátot. Lassú léptű csendben kikoptatott ösvényeken, lerövidített úton jön az örök anya. Bottal, meg-megállva biceg az özvegy, fekete fejkendőt viselve, s vele jön harminc-negyvenévnyi magány. Mögötte, ott oson a szégyen. Magára maradt. Gyermekei a városba mentek élni. Kisírt szemében ott kiabál a magány. Ünnepek egyedül a megterített asztal mellett, a várakozás megkopott hétköznapjai. És ott van a fiú, ki férfivá érett. Összehúzott szeméből nem olvasol ki semmit, mert ő visszanyeli a könnyeket, megrágja a bánatot. Így tanulta. Keménynek lenni, ez már férfidolog. Még most is kemények az arcvonásai, pedig szülőanyját viszik ki hamarosan az udvarból.  A leánygyermek, az asszonnyá érett nő zokoghat, neki szabad, neki megengedett kiadni bánatát. Kigördül a halottaskocsi a családi udvarból. És a régen visszafojtott könnyek megerednek. Ma szabad sírni. És sírnak a lányok, a nők, az asszonyok, az özvegyek ma, a tovatűnt békesség, a meg nem élt boldogság felett. És sírnak a máért, a holnapért, arcukat fehér zsebkendőbe rejtve. Ma, szabad nekik. És nem sejti senki sem, hogy saját életüket siratják, minden egyes temetésen.