Szabó Adél: Nyolcvan év margójára

2013. 09. 24.	Nyolcvan év margójára	Szabó Adél
Olyan volt az életem, mint egy álom, mondta, és én ismerve élettörténetét beleremegtem. Most jött haza három hete az elmegyógyintézetből, ahol két hónapot feküdt.  A falu kinevette, lenézte őt. Pedig semmi mást nem tett, csak dolgozott egy életen keresztül. Nevelte gyermekeit. Aztán egyiket elveszítette, a másik elhagyta őt. Messzire költözött. Minden köteléket összetépett. Nem akar tudni róla. De ő gondolataiban csak fiával foglalkozott, és most is azt teszi. Harminc egy éve özvegy. A magány kiszárította, megtörte. Úgy ül kis háza előtt botjára támaszkodva, mint nyolcvanesztendőnyi kérdőjel. Már elfelejti, hogy milyen nap van, milyen hónapban vagyunk, mikor van kenyeres nap, hogy evett, de gyermekéről nem tud megfeledkezni. A nap minden percében őt várja. Minden étkezésnél étele felét meghagyná fiának. A szobában vetett ágy várja, melyhez hozzá sem lehet nyúlni. Este a kaput nyitva tartaná, hogy be tudjon jönni gyermeke. Naponta többször hallani véli a lovas szekér csengettyűjét, melyen fia érkezik az erdőből, hozva a téli tüzelőt. De csak a gondolataiban érkezik meg a gyermeke. A valóságban tudni sem akar a kiszáradt, meggörnyedt, a magánytól és a fájdalomtól kilúgozott asszonyról. A valóságban csak akkor jön majd, ha már többé nem lesz, ki hazavárja. Olyan volt az élete, mint egy álom. Nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik. Milyen jó az Isten, hogy álmot borít azok szívére, akik amúgy a valóságot nem tudnák elevenen elhordozni.