2010. 11. 27. Lakatos Sándor Háromperces "rating"
Viszonylag rövid ideje annak, hogy a hárompercesek szerzői közé léphettem. Kezdettől fogva figyelemmel kísértem az írásokat, mert egyedinek, színesnek, érdekesnek találtam ezt a nehezen meghatározható műfajt. Benne egy lehetőséget látok arra, hogy személyes és egyedi világunkból, világnézetünkből megosszunk egymással egy-egy kicsit, különös célzatok és érdekek hajszolása nélkül. Nem tudom, és pillanatnyilag nem is akarom, még csak megsaccolni sem, hogy naponta hányan olvassák ezeket a gondolatokat, mi a „rating”-je (angolul olvasottsági mutató vagy becslés), de tény hogy eddig még egyetlen írás sem maradt olvasatlan. Ez önmagában már érték. Számomra úgy tűnik, hogy a képszerűen megfogalmazott spontán érzések, illetve az életszemléletet alakító tapasztalatok megfogalmazása a jelenlegi egyházi közélet legőszintébb írott anyaga. Magánbeszélgetéseim során, de mindennapi oktatói, nevelői munkámban is gyakran tör elő a gondolat: „ez is megérne egy hárompercest”.
Ebben a gondolatsorban kikívánkozik a sóhaj, hogy bárcsak lehetne minden napomnak egy hárompercnyi, írott szövegben is összefoglalható tényleges értéküzenete! Egykori fizikatanárom jut eszembe, aki szerint minden attól függ, hogy a nehézségi mutatót milyen igény szerint állítjuk be. Mellettem van a család, ahol a „háromperces bölcselkedésem” kicsit óvatosabban „landol”, mint a honlapon. Itthon sincs pontos „rating”, de itt akkor sem maradok olvasatlan, ha nem öntöm magamat szavakba. Folytatom a mélyrepülést, amikor arra gondolok, hogy a heti tanóráim mindegyike 50 percnyi aktív szellemi munka, és tudom, hogy törekednem kell minden tanórámon legalább egy hárompercnyit hozzátenni a diákom eszéhez és lelkéhez. Hogy ez sok, vagy kevés, nem tudom. Három perc, száznyolcvan másodperc. Viszonyítás kérdése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése