Tófalvi Tamás: Az ember, mint önzőség

2010. 11. 30. Tófalvi Tamás Az ember, mint önzőség

Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik az önzőség. Mosolyra derítünk másokat, hogy saját problémáinkat feledjük, kedveskedünk, hogy leplezzük a bennünk tomboló kedvtelenséget, és szeretünk, hogy bár a világ foszlányokban csüngő szeretetének töredékét magunkénak tudhassuk.

De ez az önzőség tesz minket emberré!

Mert ha önzetlenül tudnánk jót cselekedni, haszontalannak éreznénk magunkat. Ha nem azért adakozol, hogy megnyugtasd lelked, amelyet két marokra szorít a kötelesség és felelősség bénító tudata, akkor nem vagy őszinte, vagy minden egyes tetted csupán ész nélküli pénzkidobás. Mert a „jó tett helyébe jót várj” ősi igazságába kapaszkodva máris megtaláljuk cselekedeteink mozgatórugóját, s a motivációt, amely újra a „tedd meg a szeretetet” mezsgyéjére száműz.

Ha nem lenne önző az ember, akkor mindenkinek meglenne mindene, és mégis senkinek nem lenne semmije. Mert az „enyém-tiédből” a szeretet, kötődés, szerelem varázsol „miénket”, s ha önzőséged nem szülné benned a végtelen vágyat a másik személy iránt, ha nem éreznéd léted stabilitásának a szeretett személy jelenlétét, sosem tudnád értékelni mindazt, ami a tiétek, ami a kettőtöké.

Az ember sóvár, és önző, mert minden szónak, tettnek és gondolatnak oka van, s ebben az okban mindenki önmagát látja viszont.

„Kapni jó, de adni mindennél nagyobb öröm”… Öröm, mert az adakozás pillanatától egészen halálod órájáig reménykedhetsz a viszonzás valamilyen formájában. Ez a remény pedig megerősít, megtart, és újra és újra visszavezet az „adok-kapok” örök igazságához.

Ezért nem lesz soha a történelemnek olyan utópisztikus pillanata, amikor mindenki szeret mindenkit, mert a jézusi tanítás valósága értéktelenné tenné magát a szeretetet. Ha mindenki szeret mindenkit, akkor senki sem szeret senkit.

Te sem, Én sem, Senki sem szeret mindenkit. Legfennebb az élet adta helyzetekben eljátsszuk a forgatókönyvben előre rögzített testvéri, felebaráti viszonyt, és ez olybá nyugtatja a lelket, hogy negédes álmokba burkolózva boldogan fekhetünk le este puha ágyainkba.

Néha azonban imáinkban megszólal bennünk az isteni: „miért nem szeretsz mindenkit?”, s az emberré formáló önnön válasz oly egyszerű, hogy szinte kihull szánkból: „én is csak ember vagyok, Uram!”

Az én életem nem lehet mindenkié, ahogyan magam sem tudnám befogadni a mindenséget… Az én sírom sem ott lesz, ahol a tiéd, de ha szerencsések vagyunk, talán az öröklétben még közel kerülhetünk egymáshoz…