Szász Ferenc: Húsvét n-edik napja

2013. 04. 03.	Húsvét n-edik napja	Szász Ferenc
Húsvét másodnapja. Négy beteghez megyek, ennyien kértek úrvacsorát (azaz igényeltek, s én kiszolgáltatom. Ennyit a szavakról s fogalmakról, borzongjunk pongyolaságunktól). Mikor listám végére érek, beugrom apámhoz tíz percre, hála Istennek szundikál, meg se hallja, hogy bemegyek, a tv-készülék valamilyen holland mérkőzést közvetít. Elnézést kér: nem látom már, de legalább hallom. Nocsak. És tovább, mulasztások húsvéti kálváriáján. Igénylés nélkül, bejelentkezés nélkül olyan asszonyhoz csengetek be, aki két felnőtt gyermekét vesztette el, unokái külföldön, egyedül, magányosan él. Fáradt vagyok, húzza a vállam az oldaltáska, örvendek, amikor arca feltűnik az ablakban s beragyogja az öröm. Sokáig beszélgetünk, s amikor teríteni kezdem az úrasztalát, felpattan s imádkozni kezd: „Az Isten áldja meg a tiszteletes urat, hogy eljött hozzám” − s mire befejezem a terítést −, „és áldja meg a drága leányát, unokáit és dédunokáit”. Áhítattal imádkozom magam is, Isten időtlenségéről, s arról, hogy a múlt számára jelen, valahol mind együtt vagyunk az ő színe előtt, s ha meghalunk, találkozunk. Aztán meglátjuk a többit. A magány, a veszteség és a jövő ott van azokon a fényképeken, amelyeket ki tudja hányadszorra, megnézünk együtt. S a történetekben, amelyeket ki tudja hányadszorra, megosztunk egymással. Stóla is van. Nem enyém, a drága leányomé, de mivel elfogyott a cigarettám, hazafelé veszek egy csomaggal a hozományából s rágyújtok. Visszautasíthatatlan, mint az a szál cigaretta is, amellyel soha nem kínáltak meg. Húsvét n-edik napja. Valaki ma dédunokáimért imádkozott, én magam pedig még unokáimig se jutottam el rozsfüzéremen. Kerülök egyet a tavaszi délutánban. Anakronisztikusnak érzem magam ünneplő munkaruhámban hetfű napján. A magyar szóra fel se kapom a fejem, de jól esik, olyan, mint az imádság. Nagyon régen éreztem, hogy létem legitimitása Istentől való. Vagyis azt, hogy pap vagyok, s még egy darabig érdemes is annak maradnom.