Szász Ferenc: Sár a paláston

2013. 02. 01.	Sár a paláston	Szász Ferenc
Idén már másodszor kísértem el úgy utolsó útjára egy-egy atyámfiát, hogy a szülőfalu, illetve nemcsak temetője fogadta be földi maradványait. Az, amiről írni szeretetnék, itthon is előfordul, de akkor nem vált ki belőlem hasonló intenzitású érzést, gondolatot. Bárhogy is vigyáz a lelkész a palástjára a megásott sír közelében,  legtöbbször mindig hazahoz, hazavisz egy kis anyaföldet magával. Néha tudja is ezt, a cipőjét az emberfia már a temetőben elkezdi diszkréten tisztogatni szertartás után, a palást ez alól kivétel. Haza kell vinni, fel kell akasztani a fogasra, hagyni kell megszáradni, aztán alkalomadtán, néha, ha megfeledkezünk róla, csak a következő szolgálat előtt jól kidörzsölhető, kefélhető az a kicsi, szinte észrevehetetlen sárfolt. És száll a levegőben az immár légnemű anyaföld, anyapor, amelyből vétettünk, teremtettünk, amelynek ölére, ahogy oly gyakran hivatkozunk rá, pihenni mindannyian megtérünk. Nem lélek, nem szellemi valóság: közönséges föld, mégis mintha más szubsztanciája volna, mint a temetői közönséges földnek. Vajon kitenne-e egy kisebb urnával az a föld, amelyet élete során palástján a világban meg- és széthordoz a lelkész ? Bizonyára mérhető volna a mennyiség, egy homokórát el tudna működtetni, csak lélekedény szükséges hozzá, amely egybefogja, nem engedi semmibe veszni a palástnyi földet, port. Mert − valljam be −, amíg a palástom takarítgatom, akkor mondom el az utolsó imát azért, akit utolsó útjára kísértem. Nincs kötött szövege, nincs liturgiája, de ima, talán bensőségesebb mindahánynál, amit koporsó fölött hivatalosan elmondtam eddig. És nem is olyan szomorú, és mintha jobban kifejezné azt, amit érzek az elmúlásról. Igen, azt a hegyet, amiről utoljára minden ember szeretne széttekinteni az ígéret túlvilági földje felé, a pap már életében széthordja maga alól egy picikét a palástja aljával. Vagy magasítja? Ki tudja, talán nem is lényeges. S ha már ilyen szentimentálisra fordul a lélek, arra kérlek, hogy majd, amikor arról a bizonyos temetésről, abból a temetőből, amerről még sejtelmem sincs, hazatérsz, te, egyelőre még nevesítetlen szolgatárs, bárki lennél az, viselj majd gondot a palástod aljára. Mindig a következő, soron levő szolgálat a fontosabb. A temetőből kilépve pedig alaposan töröld le sarudról a föld porát. (Ps. Ha rágyújtanál, az egyenesen jólesne. Olyan szellemi...., hogy füst és pára)