2012. 06. 16. Felütni a Bibliát Szász Ferenc
Hajdani matematikatanárunkat, aki nagy irodalomkedvelő volt, azzal döbbentettem meg egy alkalommal, így tanév végén, hogy egy hátizsák verskötettel állítottam be az órájára. Máskülönben rég lemondott rólunk, humán osztályról, illetve arról, hogy valaha is megértjük a szinusz-koszinusz vagy tangens-kotangens, alfa és omega titkait.
Verset olvastunk és értelmeztünk hát matekórán szégyentelenül, s rávettük tanárunkat, hogy minden diákcsíny lehetőségét és gyanúját (ezt a szót, hogy manipuláció nem használtuk akkoriban) eleve kizárandó, ő üsse fel a köteteket sk.
Egy idő után láthatóan élvezni kezdte a dolgot, „nem rossz, nem rossz”, lelkesedett, inkább a módszer, mint a versek kedvéért, aztán bevallotta: „sohasem gondoltam volna, hogy így is lehet verset olvasni”.
Hogyan? – kérdem ma én magamtól. Hát így: szisztematikusan, kötelezően, szükségszerűen (= naponta) és mégis szabadon, felelőtlenül akár (=találomra), abban a reményben, hogy jó versre, sorra, legalább egy olyan költői képre bukkanunk, amely üzen valamit személy szerint (=csak nekünk), megosztja velünk titkát, elgondolkoztat, vagy egyszerűen csak tetszik (=nem is biztos, hogy értékes vagy szép).
Verset ma is olvasok néha, a módszert rég nem gyakorlom. Nem tudom miért, egyszerűen kinőttem, kimaradt az életemből.
Íróasztalomon azonban most is ott van egy könyv, a Biblia. Bevallom, nem vagyok rendszeres olvasója, azt se merném kijelenteni, hogy tudom, mi a rendszeres bibliaolvasás. Remeg egy kicsit a kezem, amikor feléje nyúlok, pedig tudom, hogy valahol a Zsoltárok könyve – Prédikátor tájékán fogom felütni, nem történetet, egyetlen verset keresek, mondjuk baloldalt a harmadikat. Meg szeretném osztani veled azt, amiről egyelőre magam se tudom, hogy mit tartalmaz.
Vajon mond-e neked (is) valamit? Arra kérlek, nehogy válaszolj, ne mondd el akkor se, ha majd találkozunk. Elég, ha mint egykori tanárunk, talán így morfondírozol: „nem is tudom, de nem rossz”.
Hát akkor felütöm: "Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem" (Zsolt 51,8).
Ps. Ötödik felütésre sikerült kedvemre (kedvedre?) való verset találnom. Szerintem megérte a fáradtságot ez a háromperces. Nem is olyan bűnrossz.
Hajdani matematikatanárunkat, aki nagy irodalomkedvelő volt, azzal döbbentettem meg egy alkalommal, így tanév végén, hogy egy hátizsák verskötettel állítottam be az órájára. Máskülönben rég lemondott rólunk, humán osztályról, illetve arról, hogy valaha is megértjük a szinusz-koszinusz vagy tangens-kotangens, alfa és omega titkait.
Verset olvastunk és értelmeztünk hát matekórán szégyentelenül, s rávettük tanárunkat, hogy minden diákcsíny lehetőségét és gyanúját (ezt a szót, hogy manipuláció nem használtuk akkoriban) eleve kizárandó, ő üsse fel a köteteket sk.
Egy idő után láthatóan élvezni kezdte a dolgot, „nem rossz, nem rossz”, lelkesedett, inkább a módszer, mint a versek kedvéért, aztán bevallotta: „sohasem gondoltam volna, hogy így is lehet verset olvasni”.
Hogyan? – kérdem ma én magamtól. Hát így: szisztematikusan, kötelezően, szükségszerűen (= naponta) és mégis szabadon, felelőtlenül akár (=találomra), abban a reményben, hogy jó versre, sorra, legalább egy olyan költői képre bukkanunk, amely üzen valamit személy szerint (=csak nekünk), megosztja velünk titkát, elgondolkoztat, vagy egyszerűen csak tetszik (=nem is biztos, hogy értékes vagy szép).
Verset ma is olvasok néha, a módszert rég nem gyakorlom. Nem tudom miért, egyszerűen kinőttem, kimaradt az életemből.
Íróasztalomon azonban most is ott van egy könyv, a Biblia. Bevallom, nem vagyok rendszeres olvasója, azt se merném kijelenteni, hogy tudom, mi a rendszeres bibliaolvasás. Remeg egy kicsit a kezem, amikor feléje nyúlok, pedig tudom, hogy valahol a Zsoltárok könyve – Prédikátor tájékán fogom felütni, nem történetet, egyetlen verset keresek, mondjuk baloldalt a harmadikat. Meg szeretném osztani veled azt, amiről egyelőre magam se tudom, hogy mit tartalmaz.
Vajon mond-e neked (is) valamit? Arra kérlek, nehogy válaszolj, ne mondd el akkor se, ha majd találkozunk. Elég, ha mint egykori tanárunk, talán így morfondírozol: „nem is tudom, de nem rossz”.
Hát akkor felütöm: "Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem" (Zsolt 51,8).
Ps. Ötödik felütésre sikerült kedvemre (kedvedre?) való verset találnom. Szerintem megérte a fáradtságot ez a háromperces. Nem is olyan bűnrossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése