2010. 12. 18. Farkas Dénes Homiletikai gyakorlat
Teológus koromban a gyakorlati teológia keretében igen nagy hangsúlyt fektettek a prédikáció és imádság írásakor annak a nyelvezetére. Hangsúlyozták, hogy az imában be kell tartani a szerkezeti rendszert, nevezetesen a „magasztaló, hálaadó, bűnbánó és kérő” részeket. Nem lehet olyan kifejezéseket használni, amely degusztáns vagy esetlenül elüt az áhítat hangulatától. Alkalmatlan és félrevivő érzéseket kelt, ha így kezded az imát, hogy: ma reggeli sepregetés közben, vagy amikor vittem a moslékot stb. Példának hozták fel a Szenczi Molnár Albert mára már „elbarokkosodott” stílusát, melynek hangulata azonban páratlan. Milyen magával ragadó a „Vigyázz értem...” vagy „Áldott napod hogy felhozád...”
A tiszteletes ifjúság megpróbálta megérteni, és alkalmazta is a tanultakat több-kevesebb sikerrel. Homiletikai gyakorlaton ilyen kifejezések hangzottak el, hogy szegény Jézus életibe mennyit gürcölt. A tékozló fiú testvére pedig ott ücsörgött a ház előtt, és gondolkozott, hogy vajon miféle ricsaj van odabent.
Azt hiszem, papi körökben nagyon ismert a következő eset. Egy nagypénteki prédikációban a kereszten szenvedő gyermek láttán az anyai fájdalom kérdése – „bírod-e még, Mária?” – refrénszerűen visszatért a beszédben, és a teológus nem volt kellően elkészülve, „nyögésesen” minduntalan ismételgette, hogy „bírod-e még, Mária?” Néhány ilyen után felszólt a professzor: Mária lehet, hogy bírja, de mi már nem! Szálljon le!
Egy teológus a reggeli précesét imigyen indította: „Jóatyánk, Istenünk! Ősz van és sárgaság! Ma reggel lefagytak a virágaim! Ősz van..., és jön a tél...”
Adjon az Isten mindnyájunknak életet, tüzelőt, kenyeret, békességet és imádságot! Őrizzen meg nehéz bajoktól és a sárgaságtól is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése