2011. 02. 28. Imádságra hangolva Buzogány-Csoma István
Gyermekkorom kedves emléke az esténkénti rádiózás. Akkor még nem hódított a televízió, egy kis telejurnal, teleenciclopedia, esetleg egy folytatásos film és ennyi, s ezek is csak akkor, ha épp nem a Kárpátok Géniuszáról, vagy akadémikus feleségéről tudósítottak valamit. Mindez fehér-feketében, vagy legtöbbször csak homályosan, mert elég gyakran kifáradt a képcső.
Így leginkább rádiót hallgattunk. Esténként a nagyobbik bátyám a régi Pacific rádión betekerte Luxemburgot, és szólt a zene. Sokszor odakuporodtam a hangszóróhoz, és elmerengtem a rádióállomásokat megvilágító kis sárga égő fényében.
Ma is szívesen hallgatok rádiót. Ha autózom, akkor mindig szól. Egy alkalommal hazafelé tartottam, már éjféltájra járt az idő, amikor a Bogáti erdő tájékán valami irdatlan nagy ködbe keveredtem, lassan lehetett haladni, ráadásul a rádió is recsegett-ropogott. Tekergetni kezdtem, hátha mégis befogok valamit. Meg is szólalt egy adó, a rózsafűzért imádkozták. Valami különösen jó érzés fogott el: sötétben, ködben vagyok, de nem vagyok egyedül. Mennyi ember imádkozik, mennyi embert összeköt most az éter, az otthoniakat, a hazavárókat, az úton levőket! Az éterben is ott van az imádság ereje, és mindegy, hogy szokott-e valaki rózsafűzért imádkozni vagy sem (mert ez a katolikus testvérek imagyakorlata, bár a hazafelé vezető út végére én is már kívülről fújtam ezeket az imádságokat az erő ott van a láthatatlanban, a ködben is, a sötétségben is, csak rá kell kapcsolni, rá kell hangolni a lelket.
Át kell kapcsolni Istenre, mert ezt jelenti az imádkozás: átkapcsolni Istenre, beállni az ő hullámhosszára... Kellemes Rádiózást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése