Máthé Sándor: A prédikálás „szépsége”

2011. 02. 12. A prédikálás „szépsége” Máthé Sándor


Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

Lehet annak már két éve, hogy az unitpap levelező csoport arról vitázott, hogy mi is a prédikáció, milyen a jó prédikáció. Természetesen én is hozzászóltam a témához. Azóta is sokszor visszatérnek az akkor megfogalmazott kérdések, s időnként megpróbálok, legalább a magam számára, megfogalmazni egy néhány választ, gondolatot.

Tény, hogy az egyházi beszédeink tartalma, korszerűsége és „üzenete” körül gondok vannak. „Hány percig akarod, hogy prédikáljak?” – kérdezte sok évvel ezelõtt egyik helyettesítésre fölkért kedves paptársam. És tényleg tudott akár órák hosszat is beszélni, anélkül, hogy valami lényegeset mondott volna. Talán ebből a valóságból fakadt a kérdésfelvetés, nem véletlenül épp a világiak részéről.

Egy másik történet jut eszembe, amely szemléletesen rávilágít arra, miről is van szó valójában. A történet szerint egy egészen fiatal, kezdő pap kolléga elismerő szavakat, dicséretet várt volna paptársaitól az ünnepi istentiszteleten elmondott prédikációjáért. Miután rájött, hogy erre hiába vár, megszólalt benne a hiúság, s megkérdezte a közvetlenül mellette ülő idősebb paptársát:

„Mondd, milyen volt a prédikáció?” A válasz: „Olyan, mint Nagy Sándor kardja.” „És az milyen volt?” – kérdezett vissza kíváncsian. Újabb válasz: „Hosszú és lapos.”

A mindenkori lelkész számára a legnagyobb kísértés, amikor azt hiszi, hogy a meghallgatására összegyűlteknek nincsenek különösebb gondjai és kínzó kérdései, vagy ha igen, akkor ő helyből és biztosan rendelkezik számukra a legmegfelelőbb receptekkel, kérdéseikre adandó pontos válaszokkal.

Ez nem igaz. Az emberek ugyanis a legkülönfélébb élethelyzetekből és háttérrel érkeznek a templomba, szívükben, lelkükben különféle gondokkal, kérdésekkel. Elidegenedő világunkban a találkozás, a közösség az egyik legnagyobb érték. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Igazság nélkül nem tarthatók össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást.”

Az olyan hangulatú együttlétben, mint amilyen Jézus és tanítványainak a találkozása volt, nem nehéz többre vágyódó lélekkel a Jézus által meghirdetett Isten országa felé fordulni, és mások érdeklődését is arra felé irányítani.

Hadd mondjam el még azt is, hogy nagyon fontos a nyelvezet milyensége és minősége. Sajnos ez a fajta nyelvi igényesség és „szépség” is egy idő óta sorvadóban van. Meggyőződésem, hogy a szó szépsége is hatékony eszköze az örömhírnek. Szépen megformált mondatokkal és logikus gondolatfűzéssel a „nagyothallók” részére is „elfogadhatóan” közölhetők az alapvető igazságok.

„A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus igéje által.” Nos, ha ez így van, akkor nem mindegy, hogy a keresztény hívő ember mit hall a templomba, és milyen annak a nyelvi „ruhája.”

Egy azonban biztos: amint a vérnek szüksége van a friss és tiszta oxigénre, ugyanúgy az emberi léleknek is a tiszta, szépen csengő, éltető szóra. Ez a természetes igény vezéreljen prédikálásunkban!