Farkas Dénes: A bárd

2011. 02. 24. A bárd Farkas Dénes

Eleven az emlékezetemben az első kőbalta látványa, melyet valamikor nagyon sok évvel ezelőtt a tanító bácsi mutatott meg. Elmesélte, hogy ezt a primitív eszközt az ősember használta. Ezt megelőzően volt buzogánya. Ez valószínű egy gömbkő hozzáerősítése lehetett egy bot végéhez. Később nem kellett háncs az odafogatáshoz, mert átfúrta a követ, egyik oldalát élesre csiszolta, s máris kész volt a kőbalta. Hát ez pontosan olyan, mint egy kicsi fejsze, csak nem vas – állapítottuk meg gyermeki hozzáértéssel.

Egész életemben, ha fejszét láttam, az akaratlanul is érdekesebb volt számomra, mint például a lapát. Egy barátom vett Almáson egy nagyon öreg, kicsi, de gyönyörű házat, melynek a gerendáit fejszével rótták el, ugyanis ez az ősi székely hajlék olyan régi volt, hogy fűrész még nem is létezett akkor. A harcsafűrész vagy szaggatófűrész a közelmúlt terméke, amely „forradalmasította” a fa megmunkálását. Aránylag gyorsan jött a körfűrész, szalagfűrész, láncfűrész, gáter és lehet, hogy a lézer lesz a „csúcs”?

Nem tekintem magam eszköztárunk „szakijának”, de abban biztos vagyok, hogy szerszámaink nagy öregje a fejsze. Láttam kicsi fejszét, szöghúzóval, azt mondták, hogy szekerce. Láttam kupás élű fejszét, teknőt faragtak vele. Láttam ferde nyelű faragó fejszét, széles élűt, melyből nagyapám csúfot űzött, mert nem a rendeltetésére figyelt, amikor a disznóknak ezzel vágta a tököt. Láttam hasításra alkalmas ék alakú fejszét és néhány hatalmas, nagyon kemény nyelű, nagyon széles élű fejszét, amelyet az ácsok csak két napig használtak, és annak azt mondták, hogy bárd.

Építkezés volt a szomszédban, és az udvarra hordtak a havasból sok-sok szekér fiatal fenyőgerendának-valót. Az ácsok egy-egy gerendának szánt rönköt elfektettek. Egy lábaskában téglaport oldottak és az edényben egy kicsi ágasfával lenyomottan spárgát húztak végig, míg a spárga magába szedett kellő mennyiségű téglaporfestéket. Ekkor kezdődött a „csaptatás”. Miután felszabták a szükséges hosszúságot, két ember a gerenda két végénél lefogta a spárgát és a harmadik a spárga közepét megemelve és hirtelen elengedve egyenes vonalat csapott a kérges gerendára. Ami a vonalon kívül volt, az volt a szegy vagy a forgács, amelyért a Tisza parti lány olyan sok csókot fizetett („Túl a Tiszán faragnak az ácsok”). Ezután következett a kedvencem: előkerültek a bárdok, és órák alatt a szürke kérgű rönkök kocka alakú gerendákká minősültek, és gyönyörűen fehérlettek a munkatelepen, várva az épületté lényegülés virágcsokrát a csúcson.

A bárdok megtették a kötelezettségüket és „elpihentek”. Ékes anyanyelvünk és bennem a gyermekkori emlék megőrizte őket. Sok évtizede nem láttam gerendát faragó ácsot, bárdot sem, de bárdolatlanságot eleget...