2011. 01. 31. A hallgatás fagyos kalásza Sándor Szilárd
Mint szántott mező kalászt-adó magot,
mint kályhában parázs lángoló sóhajod,
mint versben a ritmus sóhajtó hangod,
mint piruló pipacs eltitkolt óhajod,
mint szép festmény mázoló ecsetét,
mint árnyékos barlang a virrasztó remetét
keresem, hogy elmondjam végre,
hogy szavakba fújjam és fessem,
hogy ráégessem lelked egére,
és ne a csend sírjába temessem.
Mint koldus könnyű kalapját,
mint kunyhó évszázados alapját,
keresem, mint ösvény eltévedt vándorát,
mint széncinke a zsírt a hideg havas ágon,
mint király a nehéz és nagy arany koronát,
keresem az emberi s egyben istenibb világot.
Mint otthon a parázsló meleg csikó-kályhát,
mint rideg törvény a füstölgő égető máglyát,
mint szeges kaloda az éhes tolvajt.
Közben az égvilágon mindent elfelejtek,
fagyos folyót s a jeget, mi elolvadt,
mert nincs más, csak az hogy keressek.
Lelkem titkos szirmait eléd szórom,
szánj egy kis időt rám, hozzád szólok!
Ha rám figyelsz, a mező kalászt érlel.
Neked adom a szó vigasztaló hangját
– ha meghallgatsz, a parázs sóhajt ég el –
templomok orgonák fölötti harangját.
Az ecset színt mázol a szép festményre:
villámló napsütések békéjét az égre
és újra otthon lesz minden, kapun belül,
koldusok koronája, királyok kalapja.
Az ösvény számára a vándor megkerül,
fagyos-szép ágakon madarak maradnak,
lelked felhőin megzendülnek az ódák.
Jeges folyók a fagyok csendjét szórják,
füstölgő máglyák tüzes törvények átkaira,
huzatot vonnak a csend virrasztó ravatalára,
s a meg nem hallott szó eltékozolt álmaira.
Olvasd el: feljegyeztem a hallgatás margójára
legközelebb ha szükséged lenne egy társra,
rám számíthatsz, én meghallgatlak, te mezők kalásza!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése