Lakatos Csilla: Örökélet ünnepe

2011. 04. 23. Örökélet ünnepe Lakatos Csilla

Az Újszövetség korának embere arról volt meggyőződve, hogy az az ember, aki lelkével életközösségbe kerül Istennel, nem lehet a halál áldozata. Hogy e meggyőződésüket kellően elmondhassák, beszéltek a léleknek új testben való feltámadásáról. Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetében tisztázni kívánja feltámadásról vallott nézetét, igen világosan elválasztja a hús-test (szarksz) és az úgynevezett lelki test (szóma) fogalmait: Így van a halottak feltámasztása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (…). Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test (…). Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. (1Kor 15, 42. 44. 50)

Jézus (lelki) feltámadásának kérdése az apostolok Istenbe, az örök életbe vetett hitének fontos, szükségszerű bizonyítéka volt. Az idő múlásával azonban az új testben való feltámadás gondolatát a hús-testi feltámadásának értelmezése váltotta fel, s ez a hit tárgyává, az „igaz” hit elemévé lett. Mára az üres sír megtalálásának leírását más felekezetek történeti tényként kezelik, s erre építik fel egész húsvéti hitüket, a test feltámadásával kapcsolatos meggyőződésüket. A mi hitünk szerint azonban nem az üres sír képéből és valóságából nőtt ki a feltámadás hite, hanem ellenkezőleg, a feltámadás hite teremtette meg az üres sír képét és legendáját.

Az evangéliumok húsvéti elbeszélései közötti eltérések magyarázata is feltehetően abból ered, hogy nem történeti híradást akartak adni, hanem az első keresztény közösségekben áthagyományozott feltámasztási elbeszéléseket használták fel annak a hitnek az erősítésére, hogy Jézus halálával az Ő küldetése nem semmisült meg, nem maradt a halálban. A feltámadás tehát nem jelenti a visszatérést ebbe a földi világba, a korábbi tér és idő kereteibe, hanem éppen ebből a keretből való végleges kilépést és egy másik létezésbe – a transzcendens létbe való átlépést jelzi.

A korai keresztény istentiszteletekben a feltámadott Krisztussal való találkozást így is értették: a prédikációban, a kenyértörésben voltaképpen nem ugyanazon a síkon érezték Jézus jelenlétét, mint a földi életben, hiszen Ő Istennek egy másik világába lépett át, de ezen a másik lét-síkon mégis közöttük volt a halált is legyőző szeretet diadalmas erejével.

Jézus számunkra ma is úgy lesz feltámadás és élet, hogy azok az erők, melyek egykor Benne éltek, most bennünk kelnek újra életre. Ehhez pedig elég annyit tudni, hogy Jézus élt és meghalt. A feltámadás és az élet nem történeti, hanem személyes értékek, amelyeket nem lehet senkire átruházni. Az ebben való reménység pedig az egyének lelki magánügye. Nekünk húsvét tehát nem a tavaszt, de nem is a hústestben feltámadott Jézust jelenti, hanem jelenti az ember keresztre feszített, megtisztult és új életre feltámadott lelkét.

Mi meggyőződéssel valljuk hát, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan, egyszóval van örökélet. Ennek értelmében életünk a mi szerető Istenünk kezében van, aki megosztja velünk az örökkévalóságot, amiként azt a mi tanítómesterünkkel, Jézussal is tette. Mi ezt ünnepeljük húsvétkor.