2013. 07. 29. | Csillag Pista próbatétele | Szabó Adél | |
Megszokta,
hogy rend van a világban. Úgy tanulta, hogy a gonosz mindig elnyeri
méltó büntetetését, mint a gyermekkorában hallott népmesékben, a tiszta
lelkű szegény legény győzedelmeskedik. Semmitől sem félt. Ismerte az
erdőt, a vadakat, a gyógyfüvek varázserejét, a hajnali harmaton a kasza
suhanását, a források titkát, pedig még fiatalember volt. Miután apja és
anyja egy tragédiában egyszerre elment, nagyapja tanítgatta a tiszta
életre. Amikor pedig a zsindelyes házban egyedül maradt, a jó Isten, meg
a falu papja volt gondoskodója. Egy napon arra vetemedett, hogy papi
pályára lépjen. Fel is készült becsülettel. Fel is ment a városba az
előkelő gúnyások közé, a nagy tudású eminens urak elé, a legszebb posztó
gúnyájában. Tudta, hogy a világban rend van, ha az ember szíve a helyén
dobog. Az írásbelije jelesre sikerült. A szóbelin a tudós urak magáról,
életéről, hitéről kérdezgették. Csillag Pista rázendített: A világon
olyan rend van, mint ahogy a jó Isten uralkodik az égben… Szeretöm a
hajnali harmaton a kasza suhanását, szeretöm az erdő mélységét, szeretöm
a rendöt a világban...S még mielőtt folytathatta volna leintették.
Felhúzták a szemöldöküket a bárdolatlan beszédtől régen elszokott urak.
Nem tetszett nekik ez a csiszolatlan paraszti beszéd. Még az hiányzik,
hogy ez a senki prédikáljon nekünk a rendről naphosszat. Nem származik
jó családból. Egy posztó ruhába öltözött senki, minek venné el a helyet a
jómódú szülők gyerekei elől? De még egy utolsó kérdést azért feltesznek
lelkiismeretük békességét előre megváltva. Mit csinálna, ha pap lenne
magából? Én kéröm, semmit. Őrizném a jó Isten rendjét, védeném az Ő
igazságát, ahogy apám és nagyapám tette…
Csillag Pistát a vonat Csíkig hozta. Ott a falu papja szekeres fogattal várta. Na, Csillag fiam?
Én csak
annyit mondok: itt még rend van, mert a mi Istenünk, az Úr felettünk.
Odafenn rendetlenség van, mert azt hiszik, ők az urak!
|
2013. július 29., hétfő
Szabó Adél: Csillag Pista próbatétele
Szász-Cserey Katalin: A kő
2013. 07. 28. | A kő | Szász-Cserey Katalin | |
Pár
nappal ezelőtt újból meglátogattam a kőrispataki szalmakalap múzeumot,
és az udvaron levő közel száz kő elgondolkodtatott. Van, amit csak a kő
tud igazán. VÁRNI. Az élő világ néha zavarba jön néhány meleg téli nap
nyomán, de a kő tudja: mindennek rendelt ideje van. És vár. Az első
algára, hogy rajta megtapadjon, a kézre, amely az első emberi tüzet
csiholja, a másik kőre, amely belőle elsőként szerszámot hasít. Vár
Jákob álmos fejére, Michelangelo álmodó szemére, a sziklamászó
kétségbeesetten kutató kezére, vár, hogy valaki végül elhengerítse.
Talán
inkább lenne vízvezeték, mint fáraók büszke síremléke, híd inkább, mint
erődítmény fala. Kavics gyermek kezében, és nem hajítógép gyilkos terhe.
Út hazafelé és nem vesztőhely padozata. De a kő türelmes. Ha
félredobják vár, hogy egyszer szegletkő legyen.
A kő nem
alázatos, maga az alázat. Szép önmagában és elég önmagának, mégis kész
arra, hogy kertbe, boltívbe, homlokzatba álmodd. Nem bánja, hogy a
szobrász vésője nyomán lepattan, örül, hogy helyet csinálhatott egy
márványarcnak. Nem zavarja, hogy csupán egy a patak sok gördülő köve
közt, némán csiszol és csiszolódik. Nem irigy, hogy a másik megcsodált
rozetta, ő pedig csak a láthatatlan alap egy darabja.
A kő
gyenge – gondolod −, hisz a szapora csepp végül kivájja, ám a hegy mélye
lassan cseppkőcsodát terem. A kő nem néma. A kezedbe adja magát, és
ezzel vallatóra fog.
A kő nem
él − mondod az ismerős fölénnyel. Pedig lehet, hogy csupán türelmét,
alázatát nem érted, túl sok és túl kevés neked. (Bár lennél te ilyen
szilárd, és mégis alakítható.)
A jég marta repedősből fűszál sarjad. Lám, gondolod, a kő végül mégis veszített. Pedig talán csak engedett. Az életnek.
|
2013. július 26., péntek
Sipos László: Adventi ima
2013. 07. 25. | Adventi ima | Sipos László | |
Napodnak
áldott fénye új életre szólítja a teremtett világot, s minden apró
részlet, fény, mozgás, hang, téged dicsér. Kezed lágy érintésével
öntudatra ébresztesz, eloszlatod szememből a homályt, így újból tiszta
tekintettel kémlelhetem a jelent. Tudod, néha szívesen visszahajtanám
öledbe fejem, és kérnélek, ringass még, altass még, de most nagyon
örülök az ébredésnek. Igen, mert várakozni szeretnék, öntudattal,
éberen, s nem Csipkerózsika álomvilágban várni a csodát.
Újból
rádöbbenek, milyen jó, hogy megáldottál a várakozni tudás képességével.
Bölcs teremtőként tudtad jól, hogy ezt a tehetséged is bele kell oltsd
embergyermekedbe, másként hamar a sötétség völgyébe vinne utunk, ahonnan
nincs menekvés.
Elgondolom,
mi is lenne velünk, ha nem tudnánk reménykedve várni az esőt a
tikkasztó hőségben, a zivatar megszűnését árvíz idején, a gabona
beérését ínséges időkben, a szerelmet a nagy csalódások közepette, a
társat a magányban, a zenét, a színt a szürke egyhangúságban, a rendet a
szörnyű összevisszaságban, háborúságban a lelki békét, betegségben a
gyógyulást, örült zuhanásban a felemelkedést.
Köszönöm,
hogy ez éltető tehetséget mindezidáig megőrizted bennem, s nem
fordultál el tőlem akkor sem, amikor agyamra mentek türelem-játékaid.
Amikor meg akartam törni a rendet, amikor az adventi utakon a rövidítő
csapásokat kerestem, amikor várakozás nélküli, azonnali csodát reméltem,
sőt követeltem tőled, vagy valamely földi hatalomtól. Köszönöm, hogy
megértetted velem a játékszabályokat, s játszhatok tovább.
Kérlek, légy velem adventi készülődésemben, mert most a legszentebb áldásodat várom, az új életet!
Segíts, hogy méltóképpen fel tudjak készülni fogadására! És segítsd meg
minden gyermekedet, hogy kitartó várakozásuk, az áldott megérkezés, a
beteljesülés örömét hozza magával! A forró kánikulában is, ne csak
decemberben.
Ámen
|
2013. július 24., szerda
Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Varázslat
2013. 07. 24. | Varázslat | Lőrinczy Zsolt Bendegúz | |
Kora
délelőtt a Széll Kálmán téri végállomáson szálltam fel a 4-es
villamosra. Fagyosszentekhez méltó nedves, hideg idő volt. Nem esett, de
a budai dombokat köd vagy alacsonyan szálló felhők takarták. Még nem
volt csúcsforgalom, de azért az ülőhelyek gyorsan megteltek,
néhányunknak már csak álló hely jutott. A zord időjárás az arcokon is
visszatükröződött.
„Tessék
vigyázni, az ajtók záródnak”–szólt a hangosbemondó és indulás után
hozzátette: „a Széna tér következik”. Közvetlenül mellettem két jól
öltözött, középkorú, de határozottan csinos nő beszélgetett. Akaratlanul
is meghallottam egyikük felháborodott, szinte kétségbeesett szavait.
Szörnyű helyzetben vagyok, mondta, nem tudom mit tegyek, naponta
kávézni, ebédelni hív és félek, hogy ha következetesen visszautasítom,
előbb-utóbb kirúg és hol találok ilyen állást az én koromban…Beljebb
húzódtak a kocsiban, soha nem fogom megtudni kapott-e jó tanácsot a
feltehetőleg főnöki zaklatás elkerülésére.
A
legközelebbi széken nagyon borostás arcú idős férfi ült. Hajléktalan
ember lehetett és gondterhelt arccal talán azt számolgatta, mennyi pénzt
kaphat a kezében szorongatott szatyrok tartalmáért, az összelapított
sörös dobozokért és az üres boros üvegekért. A mögötte levő széken
bevásárlásból haza felé tartó nénike ült elég nehéznek látszó kosárral, ő
talán azon tűnődött, hogy mit fog főzni a piaci alapanyagokból, vagy
hogy meddig fogja bírni egyedül intézni dolgait.
Érdekes,
állapítottam meg, körülnézve egyetlen vidám arcot sem látok, még a
kissé távolabb álló és halkan beszélő fiatal pár is, a gesztusaikból
ítélve, veszekedett. Igen, sok a fáradt, gondterhelt, elkeseredettnek
tűnő ember, és nem csak az időjárás a hibás...
Mielőtt
elmélyedhettem volna nem túl vidám gondolataimban, a hangszóró jelezte,
hogy a Széna téren vagyunk. Kiszállás, beszállás majd bemondták a
következő megálló nevét. Gyorsan oda is értünk és kaptuk az újabb
tájékoztatást: „Mechwart liget. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.” Az
egyébként nagyon is hasznos információk most zavarólag hatottak, talán
még bosszantották is a többnyire magukba zárkózott utasokat. Ekkor az
unalmas csendet egy gyermekhang törte meg: „Mehvajt jiget, az ajtók a
baj ojdajon nyíjnak....ugye mi nem szájjunk je itt mama ? Mi csak az
Oktogonnáj szájjunk je!” A szép tagoltan beszélő kisfiú biztosan a Széna
téren szállt fel a nagymamájával és első megszólalása után, a bemondót
megelőzve jött a felhívása is : „Tessék vigyázni, az ajtók zájódnak!”
Tündér
röppent át a villamoson, varázspálcája a gyermekhang volt, mely
egyszerre mosolyra késztette a sok fáradt arcú embert. A tekintetek a
hang felé fordultak, a nagymama büszkén megsimogatta a kisfiú arcát, a
két „kihallgatott” hölgy ugyanúgy mosolygott mint a hajléktalan ember, a
nehéz kosaras néni azt ismételgette „milyen édes, milyen édes”, és a
veszekedő fiatalok is elhallgattak.
Varázslat történt.
|
2013. július 23., kedd
Moldován Szeredai Noémi: Uni-Ani
2013. 07. 23. | Uni-Ani | Moldován Szeredai Noémi | |
Három
és fél éves kislány áll félénken, szüleihez húzódva, majd édesanyja és
keresztanyja öléből tekint a templomi seregre, hallgatja az őt köszöntő
vendég kórus gyönyörű énekét, figyeli az idegen helyet, az idegen
arcokat. A gyönyörű műemlék templom piacán ő a főszereplő.
Keresztelőjére gyűlt össze a nagy család, zarándokoltak mindannyian a
kis erdélyi faluba Magyarországról, −sokan életükben először járva
Erdélyben −, a távoli erdélyi rokonok , akik még ott élnek a faluban,
ahol őseik születtek.
Kis székelyruhában áll a templom piacán, ahol anyai, nagyanyai részről ükapját keresztelték unitáriusnak.
Unitáriusnak
lenni hagyomány, velünk született „tulajdonság” Erdélyben, de
nyugatabbra haladva mindinkább tudatosan vállalt hit és életfelfogás. Az
erdélyi unitárius számára természetes vallása, közössége, büszke
hitére, „szent helyeire” az egyedüli magyar földön, Erdélyben született
vallásra és vallásalapítójára, Dávid Ferencre.
A
kislány, a kisgyermekek boldog optimizmusával feltalálja magát az idegen
környezetben, érzi az őt körülvevők sugárzó szeretetét és boldogságát, s
tudattalanul az ősök erejét is, mely feléje száll. Nem tudja milyen
viharok csaptak össze a feje felett, a lélektani küzdelmet, melyet az
édesanya és édesapa vívott, hogy az ősi unitárius templomban
unitáriusnak kereszteljék legkisebb gyermeküket, elsőként a családban.
„Nem
lesz igazából megkeresztelve, hiszen csak az Atya, Fiú, Szentháromság
nevében való keresztelés az igazi!” − hangzott el a vallási dolgokban
szaktekintélynek számító családtag részéről, mikor az évekig érlelődő
szülői elhatározásnak hangot adtak. Jézust sem úgy keresztelték, jött a
válasz az édesapa lelkében, aki felesége rokonsága kapcsán és történelem
szeretete által ismerte meg az unitárius vallást. S a lelkiismereti
döntést tett követte, melynek eredményeként unitárius szertartás szerint
került sor a keresztelésre.
A nagy
testvérek szinte itták magukba a prédikáció, majd a keresztelési beszéd
szavait, s a templomból kilépve megszületett ajkukon az új becenév, s
azóta is így szólítják a legfiatalabb, unitárius családtagot Uni-Ani.
Isten áldása kísérjen Uni-Ani!
|
2013. július 22., hétfő
Albert-Nagy Ákos István: Szabadakarat - Szabadság
2013. 07. 21. | Szabadakarat - Szabadság | Albert-Nagy Ákos István | |
Szabadakarat
bizony, hogy van. S szabadakaratunk által azt gondolhatunk, amit csak
akarunk. Ám egyben ez az, ami megnehezíti utunkat e földi létben. Mert
tudniillik, itt e Földön, itt e csillagtengernyi végtelenségben akár
akarjuk, akár nem, valóság csak egy létezik. És amikor az ember
felismeri ezt a bizonyos realitást, akkor rádöbben, hogy a valóságban
nincsenek lehetőségek.
Csak
a tudatlanságtól, a homálytól, a sötétségtől tűnik úgy, hogy rengeteg
alternatíva van. Fejünkben egy sötét panoráma lebeg, amelyre egy olyan
világot festünk fel, amilyet szeretnénk, hogy körülvegyen bennünket. Egy
fajta álvalósággá tesszük a valótlant. Becsapjuk magunkat saját
akaratunkból, s ebből származik minden fájdalmunk és múlandó örömünk.
Mert a mi igen kedvelt én központú lényünk, akihez annyira ragaszkodunk,
akkor érzi biztonságban magát, amikor tudja, kiszámíthatja,
megragadhatja maga körül a dolgokat. Akkor érzi a biztonságot, amikor
van, mibe kapaszkodnia, mert másképpen nem tudná megvetni a lábát e
világban (sőt még így sem sikerül neki megtartania magát a
végtelenségig). Mivel pedig a sötétségbe nem tud belekapaszkodni, ezért
ellenszerként kiszínezi azt.
Azonban
aki Isten tenyerébe helyezi életét, és Isten Lelkét emeli a
középpontba, annak többé nincsen szabadakarata, mivelhogy nincs is rá
szüksége, mert attól fogva Isten parancsolatai, sugalmazásai szerint él.
E képesség híján pedig a legteljesebb szabadságot nyeri el, mert az
anyagba zárt akarnokság fogságába, az isteni szabadság költözik. Fény
költözik a testbe, lélekbe és szellembe, amely megvilágosít és tisztává
tesz minden életlen, homályos képet. Lebontja a tudatlanság
börtönfalait, hogy a szellem szabadon szárnyalhasson a valóság tájain.
Az ember csakis ebben az éber isteni (ébren) létben lehet szabad, akkor,
amikor a világosság fényében meglátja a valós világot.
Meglátja a világ és önmaga határtalanságát, ami egyben olyan, mintha
kristálytisztán megértenénk, hogy mit jelent a végtelen.
A kérdés tehát csak az, ki vagy te valójában?
A Biblia azt írja: „Nem
tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek
lakik? (…) Az Isten temploma szent, és ez a templom TI vagytok.” (1Kor 3,16-17)
|
Mátéfi Tímea: Belső túra
2013. 07. 22. | Belső túra | Mátéfi Tímea | |
A
fán fejlődő gyümölccsel együtt az idő is folyamatosan érik valamire,
bennünk és velünk, ha elég nyitottak, befogadásra készek és tisztán
látók vagyunk. És talán ez a második fele a legnehezebb… Annyi okos
gondolat és bölcsesség kering bennünk és körülöttünk, de a magunk útját
úgyis nekünk kell végigjárni. Pont ilyen utat a Föld több millió embere
közül senki nem bandukol be, mint te.
S
hogy szükség van a külső és belső utak felkutatásához néha segítségre,
belső „túravezetőre”, még akkor is, ha egyesek szerint mindenki a maga
mestere? Hát miért jött volna Jézus és a többiek, ha nem ezért?
Cölöpöket, jelzéssel ellátott ösvényeket hagytak maguk után, bármikor
útra kelhetsz, hogy bejárd őket és megismerd.
Hiheted,
hogy képes vagy bármire a világon, ha kellő hittel éled meg az „itt és
most” világát, de vajon önmagában elég az emberi akarat, hit, kitartás,
erő, eltökéltség? Mi van akkor, amikor irányításunk alól kibúvó,
bennünket meghaladó tapasztalatok gazdagítják életünket (akár kellemes,
akár kellemetlennek tűnő)? Mered-e a Véletlennek tűnőt Gondviselésnek
nevezni?
És
mi van a több ezernyi álapostollal, hamis tanítóval? Van-e valaki
köztünk, aki el tudja választani tökéletesen a juhokat a kecskéktől, a
búzát a konkolytól? Dosztojevszkij Razumihinje szerint „egyetlen igazságot se fedeztek fel úgy, hogy előbb tizennégyszer vagy száztizennégyszer ne hazudtak volna”.
Nem kell mások hazugságaira szoruljunk, tudunk mi magunk is kreálni
délibábosan életboldogító, meggyőződést alátámasztó hazugságokat, de mit
és kinek használ ez, ha közben eltávolodunk attól a bizonyos Isten
országától, aminek megvalósításáért kell éljünk, működjünk e földi
létünkben?
|
2013. július 20., szombat
Benedek Enikő: Proximitás
2013. 07. 20. | Proximitás | Benedek Enikő | |
Olyan
könnyen, fiatalos lendülettel feküdt fel az ágyra, mintha csak
tizennyolc éves lenne. Pedig haj, hol van az az idő, amikor még annyi
volt. Pár másodperccel később aztán, amikor várni kellett, hogy a forró
gyanta annyira hűljön, hogy dolgozni lehessen vele, érezte, ezért a
könnyed mozdulatért nehéz árat kell fizetnie. A fájdalom, ami
belehasított a combjába, egyszerre mindent eszébe juttatott.
Késésbe
volt azon a reggelen, és a szokásosnál jobban beletaposott a
gázpedálba. Nem vette észre az éjszaka lehullott porka hóréteg alatt a
tükörsima jeget. A fék csikorgására és egy csattanásra emlékezett, a
többit mintha álmodta volna. A családtagok nagy aggodalommal, de
ugyanakkor szeretettel vették körül, ahogy ott feküdt a kórtermi ágyán.
Ekkor tudta meg, hogy megműtötték a combcsontját.
Úristen! − villant át agyán a gondolat − akkor a doktor úr, és az egész „asszisztencia” meglátták a szőrös lábamat.
Télen
soha nem szőrtelenített. Nem találta fontosnak. Aztán a férje úgy
szerette, ahogyan volt, természetesen. Emlékszik, az első
kellemetlensége akkor adódott, amikor nőgyógyászhoz ment egy rutin
ellenőrzésre. Ah, kedvesem milyen szőrösek vagyunk! − csicseregte a
miniszoknyás doktornő, s ő érezte, mennyire pirul szégyenében. Azért
voltak kellemes emlékei is. Például, amikor barátnője meghívta a tavaly
hozzuk szilveszterezni Ausztráliába. A meghívás meglepetésként érte. A
legelső gondolata: azonnal szőrtelenítem a lábaimat. Nem feledheti a
kozmetikusnő elkerekedett szemeit, amikor kedves kérdésére, hogy milyen
ruhában fog majd ünnepelni, rávágta: semmilyenben.
Néha jól jönne pőrére vetkőzni jelképesen mások előtt is, hisz „Aki
saját szívéből látja a világot, nemcsak megismeri és megérti a másik
embert-de életében először azt is észreveszi, hogy ő milyen hatást vált
ki a másikból!” (Müller Péter: Jóskönyv)
Mert igazi közelségben a hatás nem maradhat el. Vagy mégis?
|
2013. július 19., péntek
Makkai-Ilkei Ildikó: Néhány aranymondás
2013. 07. 18. | Néhány aranymondás | Makkai-Ilkei Ildikó | |
Az
elmúlt héten a II. Kissolymosi Unitárius Gyermektáborban minden napnak
megvolt a maga aranymondása. Fő témánk az egyházi ünnepeink voltak, s
ehhez kapcsolódott, hogy karácsony napján a Lk 2, 10-11: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó”, vált
aranymondássá, szerdán a pünkösdi történet egy megragadó mondata,
csütörtökön, Dávid Ferenc napján, rövidsége miatt is, zengte a
gyermeksereg: „A hit Isten ajándéka”.
Az aranymondások mellé bevéstük a záró istentisztelet alkalmával is többször elhangzott mondatot: „Jó volt együtt lenni!”
Aztán
mindenki elindult hazafele, jómagam is a már ötödik napja nem látott
családtagjaim, s a hét elején félbehagyott kinti-benti dolgaim felé.
Szombat elrohant, mintha nem is lett volna, s már újra vasárnap reggel,
amikor soha sincs semmire idő, már a szószék magaslatán állok, s újra
boldogan, sokan eljöttek, de vajon, legalább egy, ha nem is aranymondás,
de használható, bátorító, lelkesítő, tartalmas, tanulságos mondás
hagyta-e el ajkam, nem tudom. Aztán rohanás a felsőbencédi kicsi
templomba, onnan, egyik kollégám kérése, a harmadik szószék felé.
Boldogan teszem. Időm sincs gyönyörködni a Nyikó mente lankás
dombjaiban, az érlelődő kalászban, a dús sarjúban, a békés csendben, ami
átöleli a határt, s amit megtörök egy pillanatra, ahogy rohanok a
keskeny kis úton a kölcsönkért autóval, mert késésben vagyok. De
visszafelé megteszem, mindegyre lassítok, s elmerülök a tájban. Bár
várnak otthon, hisz gyerekeim újra a gondnokéknál (megyebíró, ahogy itt
nevezik), férjem munkában, s már késő délután, mire újra egymás karjaiba
érünk, s ekkor megszólal nagyobbik lányom:
–
Mondhatok-e valamit? – kérdezi előzékenyen, amire amúgy nem mindig kér
engedélyt, s éreztem, hogy nem akármilyen gondolat hagyja el ajkát.
– Persze! – szólt a válaszom.
– Szép volt, amit prédikáltál!
Oh, egyszeribe eltűnnek, odalesznek kétségeim, egy valakinek már megérte eljönni vasárnap a templomba, s persze nekem is.
|
2013. július 17., szerda
Pál János: Alma a fájától
2013. 07. 17. | Alma a fájától | Pál János | |
Ádám
és Éva „gyümölcskóstolója” nem maradt sokáig ismeretlen Teremtőjük
előtt. Még aznap alkonyatkor kiderült, hogy ettek abból a gyümölcsből,
amelynek fogyasztása szigorúan tilos volt számukra. Amikor Isten kérdőre
vonta, hogy mit tettek, nemes egyszerűséggel másra hárították a
felelősséget: Ádám Évára, Éva pedig a kígyóra. Talán még a kígyó is
próbálkozott volna, ha esélyt kap az önigazolásra.
Az
alma nem esik messze a fájától. – tartja a régi közmondás. Az első
emberpár egymásra mutogató, egymást felelőssé tevő módszerét ma is
gyakran alkalmazzák, alkalmazzuk. Ha valami baj, hiba történik, soha nem
vagyunk felelősek, egy második, harmadik személy igen, de mi biztosan
nem. Különösen igaz ez a magas polcon ülőkre. Ha egy ország tönkre megy,
ha annak lakója nyomorog, ott az időjárástól el egészen a csillagok
állásáig minden hibás és felelős, csak éppen ők nem.
A
karunk soha sem fárad el abban, hogy egymásra mutogassunk, mást
hibáztassunk. Így nem marad időnk kezünkbe venni néha a tükröt és abba
belenézni. Talán jobb is így, mert csak elrettennénk attól, aki
visszatekintene ránk.
|
2013. július 16., kedd
Máthé Sándor: Az álmok nem hazudnak…
2013. 07. 16. | Az álmok nem hazudnak… | Máthé Sándor | |
Azt
hiszem, attól függetlenül, hogy hiszünk-e az álmokban vagy nem,
mindenkit érdekel: Mi az álom? Egy kissé tudományosan fogalmazva: az
álom az embernek olyan állapota, amikor öntudata többé - kevésbé
kikapcsolódik, megszűnik a tér és idő érzékelése is.
Az
álom sokszor a nappali események, történések, lecsapódása, amelyek mint
álomképek a tudatalattiból kiemelkednek és így kikerülnek az akarat
ellenőrzése alól.
A
Szentírás meglepően sokat beszél az álomról, és ha nagyon odafigyelünk,
azt is észrevesszük, hogy nagyon sokszor ellentmondásosan.
Ahelyett
hogy belebonyolódnánk a Szentírás magyarázatába, próbáljuk meg
egyszerű, hétköznapi nyelven megfogalmazni, hogy mi is az álom. Ebben
segít nekünk Petőfi, aki Jövendölés című versében azt mondja, hogy:
„Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz.”
Anélkül,
hogy merényletet követnék el a költői vallomással szemben, egy kicsit
megtoldanám ezt a gondolatot, és hozzátenném, hogy nemcsak a jövőbe,
nagyon sokszor a múltba is néz a lélek szeme, az álom-ablakon keresztül.
Bár idézett versében önmagáról beszél, mégis megragad a befejező gondolat, amely félreérthetetlenül és határozottan kimondja: „...az álmok nem hazudnak!”
Mindenki álmodik, mindenkinek vannak álmai, nagyon sok be nem
teljessült álmunk is. Tudjuk, hogy álmaink kapcsolódnak, összefüggésbe
hozhatók mindennapi életünkkel. Ezért fontosak az álmaink, és fontos,
hogy mit kezdünk velük.
Ezért
azt mondom: Ne azzal töltsük a napjainkat, hogy mások álmait
teljesítjük, hanem harcoljunk és küzdjünk a sajátjainkért. Legyenek
céljaink, bármilyen merészek is, tegyünk róla, hogy legalább induljunk
el az úton.
Álmainkat csak áldozatok árán válthatjuk valóra. Ezeket is vállalni kell.
|
2013. július 15., hétfő
Lőrinczi Lajos: Hajnal
2013. 07. 14. | Hajnal | Lőrinczi Lajos | |
Hajnal
volt. Harmatos, puha reggel. A felkelő nap első sugarai csodásan
csömbölyögtek a fűszálakon, virágokon. A kismadarak végtelen himnuszban
dicsérték az Istent. Kívül minden békés és áldott volt. Ahogy minden
falusi reggel a világ teremtése óta. Ahogy minden falusi reggel a világ
végéig. Csak bennem volt háború. Vihar. Dörgés és villámlás. Egy tegnapi
beszélgetés mérgével a lelkemben ébredtem. Azt vittem ki a kertbe, hogy
kikaszáljam magamból. Cséphadaró módjára járt a derekam, a karom, a
lábam. Dűlt a derékig érő fű a lábam előtt. Öles rendek utánam. Az
agyamban kavargó gondolatok karjaimban leltek kicsapódást, a lelkemet
bántó düh és harag hajtotta derekam lendületét.
A harmatcseppek régóta nem nekem ragyogtak és a madarak nem nekem énekeltek. Az egész világ hitvány és alávaló volt.
Egy idő
után kifulladtam. Megálltam és megráztam a fejem-mély levegőt vettem.
Így (rohanva, dühöngve) nem érdemes, de nem is lehet kaszálni! Kaszálni
csak békés lélekkel lehet. Nyugodtan, tempósan, türelmesen. Pár napja az
egyik filmben visszaköszönő tanítást hallottam a lelkemben: ne a harag
vezessen, hanem a béke!
Kifújtam
a mérgem, megfentem a kaszát, s újra elkezdtem a suhogtatást. Békésen,
tempósan, türelmesen. Újra csodálva a harmatot, hallgatva a madarak
utánozhatatlan Isten-dicséretét.
És ekkor
megéltem a már korábban is számtalanszor erőt adó, megelevenítő csodát:
eggyé lettem a nappal, a fákkal, a kerttel, a madarakkal és a
harmattal. Eggyé lettem a kaszát suhogtató pap elődeimmel, apámmal és
nagyapámmal. Ott álltak mind előttem és mögöttem az apók és unokák, a
társaim. Fölöttünk dicsőségében és áldón ragyogott az Isten. És békésen,
tempósan, türelmesen hullt a fű, szaporodtak a rendek, és fogyott az
elvégzendő feladat.
A
reggeli békességben örömmé vált a munka. A kasza tanítómesterré:
türelemre, békességre, lépésről-lépésre való, biztos haladásra intett.
|
2013. július 11., csütörtök
Dr. Bardócz-Tódor András: Isten országa
2013. 07. 11. | Isten országa | Dr. Bardócz-Tódor András | |
Reggelente
olvasom a Bibliát. Apró részenként persze. Egy régi rendszerű kalauzt
használok. Még Karácsony Sándortól ered. Enélkül csak ott olvasnánk,
ahol könnyen nyílik a könyv. Ma 1Mózes 18 és Lukács 18,26-34 volt soron.
Az
Ószövetségben Ábrahám Sodoma megmentése érdekében alkudozott az Úrral.
Ezt valahogy furcsállottam. Előzőleg Sára hitetlenkedett, vénségére
születendő fiúgyermekével kapcsolatban. (Még ki is nevette az Urat.)
Az
Újszövetségben pedig azt olvastuk, hogy: „Ő pedig monda nékik: Bizony
mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát, vagy szüleit, vagy
testvéreit, vagy feleségét, vagy gyermekeit az Isten országáért.” Azután
persze folytatódik: „Aki sokszorta többet ne kapna ebben az időben, a
jövendő világon pedig örök életet.”
Én
azonban a két mondat között elakadtam. Igaz, hogy ez a Károli-féle
fordítás kissé rozsdás. Az újabb keletű szövegben már egy mondat ez a
kettő. De mégis kísért a gondolat, hogy teremtett emberfia nem tudja jó
szívvel elhagyni nemcsak gyermekeit és feleségét, de testvéreit, vagy
szüleit sem, sőt uram bocsá' még a házát sem. Mert hát mi lehetne az a
sokszorta több? Isten országa? Vajon nem az az Isten országa, ahol a
házunkban a családunkkal élünk? Vagy az örök élet? Az örök életet pedig
így hisszük: örök, mert őseink végtelen során át érkezik a múltból, és
hitünk szerint reménylett utódaink végtelen során át visz bennünket a
jövőbe.
A
magam számára így oldom fel ezt az ellentmondást: Isten országa a
teljesség, benne a házunk, családunk. Ha valakit csak a háza
foglalkoztat, vagy csak a szülei, vagy testvérei, vagy felesége, vagy
gyermekei, az nem részese Isten országának. Aki Isten országát keresi,
magasabb szinten tér vissza életének építő elemeihez, és nyeri el házát,
szüleit, testvéreit, feleségét, gyermekeit. Úgy legyen.
|
2013. július 10., szerda
Sigmond Júlia: Késő bánat
2013. 07. 10. | Késő bánat | Sigmond Júlia | |
Édesanyámnak sohase volt karórája.
Édesapám
nem engedte, hogy valahova dolgozni menjen, így mindig otthon ült,
vezette a háztartást, nevelte három gyermekét. Nem volt szüksége
karórára. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is említette volna: szeretne
magának egy karórát.
Érettségink alkalmával húgom is, én is, kaptunk egy-egy karórát, aztán később, ki tudja hányszor, vettünk magunknak újat.
Egyikünknek
sem jutott soha az eszébe, hogy karácsonyi ajándéknak, vagy
születésnapjára megajándékozzuk Édesanyámat egy karórával. Ő meg sohasem
kért tőlünk ilyen ajándékot.
Édesanyám
hatvan éves volt, amikor negyvenévi házasság után özvegy maradt.
Édesapám temetése után ágynak esett és három hónapig jártányi ereje se
volt. A fürdőszobáig is csak segítséggel tudott kimenni. Enni is az
ágyban evett. Az én szobámban, az én ágyamban aludt. Karjára csatolta
Édesapám elárvult karóráját és haláláig viselte.
Be
furcsa! Akkor eszembe se jutott, csak most − közel fél évszázad után −
tudatosodott bennem, hogy akkor, az az óra, Édesanyámnak nemcsak
egyszerűen Édesapám karóráját jelentette, hanem a tudatalatti vágya
teljesülését is. Hatvan éves korában, végre, neki is van saját karórája.
Ezek a
jóvátehetetlen mulasztások a legfájdalmasabbak az ember életében. Csak
szenvedni lehet a gyötrelmes lelkiismeret-furdalástól. Töröm az agyam,
hogyan lehetséges, hogy sem Édesapám, sem mi, gyermekei, sohasem
gondoltunk Édesanyám titkos vágyára?! Olyan természetes volt, hogy
Édesanyámnak nem voltak igényei, sohasem beszélt vágyairól. Ki tudja,
még mikről mondott le életében, csak hogy a családtagoknak, főleg
gyermekeinek, több jusson!
Mostanáig
csak amiatt bánkódtam, hogy nem vittem el Édesanyámat Segesvárra.
Nagyon szerette volna látni, mert azt hallotta valakitől, hogy Erdély
legszebb városa. Tervezgettük az utazást, de valamiért mindig elmaradt.
Azóta százszor is átutaztam Segesváron és a vonatablakból sajgó szívvel néztem a várost, amit Édesanyám soha nem láthatott.
És amíg élek, mardossa lelkemet a fájdalom.
|
2013. július 6., szombat
Nagy László: Gyalogosan
2013. 07. 06. | Gyalogosan | Nagy László | |
Vannak
emberek, akik életük egy részét autóban töltik, sokat utaznak. Ha
tehetnék, autójukkal behajtanának az irodába, a vendéglőbe, a műhelypad,
a számítógép mellé. A minden nap kisebb vagy nagyobb távolságra
ingázók, saját gépkocsival vagy tömegközlekedésben órákat töltenek el
várakozva vagy utazva. Életük részévé vált az utazás. Automatikussá
váltak a mozdulatok. Tudják, hogy hány lépés otthonuktól az autóbusz
megálló, hány lépcső vezet a munkahelyig, ismerik a vezetők minden
mozdulatát. Mikor lehet és mikor nem véleményt mondani. És talán már
hiányzik, ha nem kell reggel korán autóba ülni.
Egyik
ismerősöm meséli, hogy napok óta gyalog jár a városban. Itt született,
itt nőtt fel és csak most, érett fejjel, gyalogosan járva látja, hogy
mennyi szépség is van a világban. Még van. Most látja, mert néha megáll,
beszélget az ismerősökkel, nézelődik. Látja, hogy minden ismerőse és
barátja még nem ment el, látja, hogy milyen szépek az épületek, hogy még
vannak régi kapukilincsek, hogy régen milyen szakértelemmel készítették
el a kapukat, az ablakokat, és ahol ezeket kicserélik, ordítanak az új
ablakok, hogy ők mit keresnek a több száz éves épületen. Igen, érdemes
gyalog járni. Nem csak azért mert egészséges, hanem mert sokat látsz és
meglátsz. Igen, meg kell látni, be kell fogadni és tenni kell. És ha
mást nem tehetsz, akkor szólni kell és tiltakozni. Ezt még szabad.
|
2013. július 5., péntek
Sándor Szilárd: Romok, igazi menedék
2013. 07. 05. | Romok, igazi menedék | Sándor Szilárd | |
A fenti szavak egy színdarabnak
a címe is. Kattintson rá, kedves és tisztelt olvasó, az előző mondat
aláhúzott, kék színű szavára. Remélem megtette. Bízok abban, hogy
ráklikkelt az említett szóra, különben nem sokat fog érteni abból, amit
ezután fogok írni. Ha megtette, de ennek ellenére sem érti a sorokat,
akkor az lehet az én hibám is, de lehet az Ön hibája is. Talán. Ha nem
értene semmit az olvasó az írásból és ennek ellenére mégis tovább
olvassa akkor az időpocséklás és rablás, s mint ilyen: bűn. Az író bűne,
hogy miért nem ír érthetőbben vagy az olvasó bűne, ha nem érti, és
mégis tovább olvassa. Mért olvasná, ha nem érti, vagy ha mégis, akkor
jó, ha elgondolkozik, hogy az írással, vagy vele van baj.
Az időrablásról talán megegyezhetünk, hogy az bűn, és aminek van valami köze a hibázáshoz is. A hiba viszont még nem feltétlenül bűn. A bűn romokba dönti azt, ami azelőtt teljes volt. Bár feltételezhetjük, hogy a teljesség nem hiba, de a hibának is van teljessége. Mindezek mellett jó, ha a romokból összerak valamit az ember ahhoz, hogy menedéket találjon és igaz menedéket. Az írás, az olvasás, a beszéd is talán lehet igaz menedék. Igen, talán a beszéd is.
Nos, én
miután megnéztem a fent nevezett színdarabot, megtudtam, hogy a
mozdulat, a némaság, az árnyék és fény, a veder és a létra, a tolókocsi
és a kalap, a lepedők és a pisztoly, vagy a bakancs és kalapács is lehet
tartozéka annak, amiről azt mondjuk, hogy menedék az igaz romok
mellett. Vagy igaz menedék a romok mellett. Sikerült egészen félreérteni
vagy félreértetni mindent? Ez egy olyan színdarab, ahol a színészek egy
árva szót ki nem ejtenek, vagyis nem szólalnak meg.
Vannak a
színdarabban olyan jelenetek, ahol a közönség egyik része felkacaghat,
míg a másik része felvisíthat, vagy csak megijed vagy elmosolyodik.
Ki-ki lelkiállapota szerint. Ez a színdarab semmiképpen nem időrablás −
hadd tegyem rögtön hozzá, nehogy félreérthető legyek. És nem bűn, nem
hiba, nem baj, ha elmegy valaki és megnézi, vagy ha színészként
eljátssza. Meglehetősen komoly fizikai és lelki adottságra,
felkészültségre van szükség, hogy valaki ebben szerepet vállaljon: ne
szédüljön el sok forgás után, ne kacagja el magát, amikor komolytalan
dolgokat komolyan játszik, vagy amikor komoly dolgokról
komolytalankodik.
Szóval
ez egy olyan színdarab, ahol a nézőtér tele van, nincsenek üres székek
és a színészek nem szólalnak meg egész előadás alatt, ami alig több mint
egy óra. A nézőtér és színpad között nincs asztal.
Analógiám erre: az istentisztelet kevesebb, mint egy óra, ahol a szószék nem színpad és a pap nem színész.
Most
hagyjuk, tegyük félre a félreérthető dolgokat és ne feszengjünk, ne
érezzük feleslegesen kellemetlenül magunkat. Egy biztos: nem téved az
ember, ha színházba, vagy ha templomba megy.
Romok,
igaz menedék. Színház. Templom. Nyári záporok, eresz alatti védett
fecskefészkek, fények és árnyak. Veder és létra, kalapács és kalap.
Létra. Napi három perces ezen a honlapon. Napi imádságod szíved mélyén,
szavad vagy némaságod ajkad színpadán, ahol szavaid játszadoznak, hogy
értetőbb lehess. Vagy akár a számítógéped képernyője, mint néma szószék,
ahol „megszólít” valaki, valahogy így: romok, igaz menedék....?
|
2013. július 4., csütörtök
Szász Ferenc: Kísértet, házasság
2013. 07. 04. | Kísértet, házasság | Szász Ferenc | |
Ha valaki házasulatlanul hal meg, elkárhozik-e?
Nem egy új kátékérdés ez, hasonló spekulációnak a zsidó-keresztény túlvilági poligámiában sem találjuk konkrét előzményét.
Kínai
népi hiedelem szerint azonban, ha valaki házasulatlanul hal meg, addig
kísérti hozzátartozóit, amíg − post mortem −, hozzáillő társat nem
kerítenek, s lakodalmat nem rendeznek neki, egyelőre még kizárólagosan
másnemű lélekkel.
A két
család fogcsikorgatva is összedobja a költségeket, megüli a lakodalmi
tort?, s a meg-se születendő keresztgyermek nevében is megtartja és
ápolja a komaságot.
Lelkük rajta, mármint a vallástörténészeké, s a slájeres hulláké.
Engem
inkább a formula érdekelne, a holtomiglan-holtáiglannal kezdődő és
anti-ámennel végződő esküszöveg, az a bizonyos boldogtalanító igent
helyettesítő nem. És egy icipicinyt a túlvilági nászgyászéj titkai.
A
hasonló frigyekre kirótt gyermekkorlátozási rendeletekről a
hírügynökségek nem tudósítanak. Politikai elemzők szerint a hatóságok
éberen követik e jelenséget, amelyet a kulturális forradalom idején sem
sikerült teljesen megszüntetni, s nemrég több férjet is bíróság elé
idézve letöltendő (?) börtönbüntetésre ítéltek a tetemes összegre rugó
nászajándék elsikkasztása miatt.
Hatalmas ország Kína, a sokszínűsége miatt számunkra továbbra is olyan titokzatos, mint egykoron.
A
XVIII-ik századvég kolozsvári unitárius prédikátorok gyakran
megemlékeztek a kalakúti asszonyok két tzoll szélességű ronda ajkáról.
Feltételezésünk szerint Calcuttára utaltak olvasmányaik alapján persze,
amely tudvalevőleg Indiában lenne.
Mindegy. Csoma Sándor is elindult valamerre, s máshol kötött ki. Arról, hogy házasságot is kötött volna, nem szól a fáma.
Mindegy. Mi, erdélyi s csonka anyaországi unitáriusok kicsire nem adunk. Ajándék arának ne nézd az árát, érd be az orczájával.
|
2013. július 3., szerda
Dr. Ádám Attila L.: Még egyszer a tordai hungarikumról
2013. 07. 03. | Még egyszer a tordai hungarikumról | Dr. Ádám Attila L. |
|
Az
újonnan megválasztott Ferenc pápával egy kérdésben biztosan azonos
hiten vagyok, mert mint nemrég kinyilatkoztatta, „a hit a tettekben
van”. Ez az írás a leírt szavak ellenére ennek jegyében született. Én
csak egy kis „is”-t biggyesztenék a „van” elé, de egyébként csak
üdvözölni tudom ezt a talán szokatlan tanúságtételt a tettek mellett.
Nyilván nem a szavak, az ima ereje ellen szól ez, csak a tettek nélkül a
szavak kevesek maradnak sokszor, egyházon belül és kívül.
Mint több ízben megírtam, a 2012. évi XXX. Törvény rendelkezik a nemzeti értékekről és hungarikumokról.
Igyekszem röviden összefoglalni a téma jelentőségét és a témához kapcsolódó fontosabb definíciókat.
Bár
a Hungarikum Bizottság a Vidékfejlesztési Minisztériumban
(Élelmiszer-feldolgozási Főosztály, Hungarikum Bizottság Titkársága)
székel, NEM CSAK mezőgazdasági vagy azzal kapcsolatos szellemi v.
fizikailag is létező termékekre terjed ki a hatóköre (az első elfogadott
12 „termék” között is van szellemi érték).
A definíció szerint: magyar nemzeti érték –
a magyarsághoz köthető, felhalmozott és megőrzött szellemi, anyagi,
természeti, közösségi érték vagy termék. Mint látható, SZELLEMI érték
is lehet, NEM CSAK ANYAGI TERMÉK!
Továbbá: hungarikum -
kiemelésre méltó olyan nemzeti érték, amely a magyarságra jellemző
tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a
magyarság csúcsteljesítményét jelenti. A szakterületi kategóriák
adatlapon szerepel a KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG kategória és a KÜLHONI MAGYARSÁG
besorolási kategória.
A
részletes minősítési és bejelentési rendszerre itt nem térhetek ki
teljes részletességgel, de a fentiek alapján joggal valószínűsíthető,
hogy az 1568-as tordai országgyűlési cikkely a szabad vallásgyakorlatról
a bevett felekezetek vonatkozásában- elvben megfelel a jelzett
kategóriák kritériumainak. Az elbírálási rendszer először magyar nemzeti
érték besorolást biztosít. Természetesen lehetséges, − hogy szellemi
érték esetén főleg − az elbírálás szempontjából pozitív hatású az
„érték” bemutatását, fennmaradását (esetünkben a valláson „kívüli”,
értsd nem unitáriusoknak szóló bemutatását) biztosító, esetlegesen
egyben turisztikai célú prezentáció bemutatása kiállítás/DVD stb. vagy
más, a nagyközönség számára is látogatható/hozzáférést biztosító
formában.
|
2013. július 1., hétfő
Gál Zoltán: Hová lettél Székely Jeruzsálem?
2013. 07. 01. | Hová lettél Székely Jeruzsálem? | Gál Zoltán | |
Néhány
alkalommal, amikor Marosvásárhelyre hazalátogattam, a tömegközlekedést
választottam. Az autóbusz jól haladt, míg kerekei alól elfogyott az
aszfalt. Lassan araszoltunk. Az út mentén tábla jelezte az egykor volt
falu helyét: Bözödújfalu. A Székely Jeruzsálem. Milyen szép hely is
lehetett valamikor. Irma néni mesélte, hogy ide jött férjhez, és olyan
boldog összhangra talált ebben a közösségben, amilyen máshol csupán a
legendák világában él. Több nemzet, több felekezet alkotta lakóit, akik
együtt nevettek, és együtt sírtak, ha kellett.
Aztán
csak inkább sírtak. Sírtak, amikor kimondta a halálos ítéletet felettük a
Kárpátok egykori Géniusza. Sírtak, amikor mindenüket összecsomagolták,
és elhagyták örökre a falut. Sírnak ma is, minden év augusztusának első
szombatján, amikor találkoznak az egykori szomszédok.
Az
egykori gyümölcsösökből csupán néhány fa korhadt ága emelkedik ki a
vízből, mintegy segítségért kiáltva. Sikolya elnémul a parton épült
hétvégi házak körüli üvöltő zenében. Az egykor volt falu csendesen
hallgat a mélyben. Már nem hívja imára fiait és leányait a templomok
harangja. Csupán egy torony áll, tető nélkül, csupaszon, örök
mementóként.
A csendben szárnyat bontogat a gondolat: „Áll
a templom, dülledt néma jel,/Harangja nem szól már, nem énekel./Bezárt
az iskola, az óvoda, a bolt,/Itt minden csak volt, egyre volt./
Széthordtak mindent a nagy szelek,/ Minek ide még buldózerek?” (Magyari Lajos)
Talán a fürdőzők nem is gondolják, hogy veteményes kertek felett úsznak el…
|
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)