Lőrinczi Lajos: Hajnal

2013. 07. 14.	Hajnal	Lőrinczi Lajos
Hajnal volt. Harmatos, puha reggel. A felkelő nap első sugarai csodásan csömbölyögtek a fűszálakon, virágokon. A kismadarak végtelen himnuszban dicsérték az Istent. Kívül minden békés és áldott volt. Ahogy minden falusi reggel a világ teremtése óta. Ahogy minden falusi reggel a világ végéig. Csak bennem volt háború. Vihar. Dörgés és villámlás. Egy tegnapi beszélgetés mérgével a lelkemben ébredtem. Azt vittem ki a kertbe, hogy kikaszáljam magamból. Cséphadaró módjára járt a derekam, a karom, a lábam. Dűlt a derékig érő fű a lábam előtt. Öles rendek utánam. Az agyamban kavargó gondolatok karjaimban leltek kicsapódást, a lelkemet bántó düh és harag hajtotta derekam lendületét. A harmatcseppek régóta nem nekem ragyogtak és a madarak nem nekem énekeltek.  Az egész világ hitvány és alávaló volt. Egy idő után kifulladtam. Megálltam és megráztam a fejem-mély levegőt vettem. Így (rohanva, dühöngve) nem érdemes, de nem is lehet kaszálni! Kaszálni csak békés lélekkel lehet. Nyugodtan, tempósan, türelmesen. Pár napja az egyik filmben visszaköszönő tanítást hallottam a lelkemben: ne a harag vezessen, hanem a béke! Kifújtam a mérgem, megfentem a kaszát, s újra elkezdtem a suhogtatást. Békésen, tempósan, türelmesen. Újra csodálva a harmatot, hallgatva a madarak utánozhatatlan Isten-dicséretét. És ekkor megéltem a már korábban is számtalanszor erőt adó, megelevenítő csodát: eggyé lettem a nappal, a fákkal, a kerttel, a madarakkal és a harmattal. Eggyé lettem a kaszát suhogtató pap elődeimmel, apámmal és nagyapámmal. Ott álltak mind előttem és mögöttem az apók és unokák, a társaim. Fölöttünk dicsőségében és áldón ragyogott az Isten. És békésen, tempósan, türelmesen hullt a fű, szaporodtak a rendek, és fogyott az elvégzendő feladat. A reggeli békességben örömmé vált a munka. A kasza tanítómesterré: türelemre, békességre, lépésről-lépésre való, biztos haladásra intett.