Szász-Cserey Katalin: A kő

2013. 07. 28.	A kő	Szász-Cserey Katalin
Pár nappal ezelőtt újból meglátogattam a kőrispataki szalmakalap múzeumot, és az udvaron levő közel száz kő elgondolkodtatott. Van, amit csak a kő tud igazán. VÁRNI. Az élő világ néha zavarba jön néhány meleg téli nap nyomán, de a kő tudja: mindennek rendelt ideje van. És vár. Az első algára, hogy rajta megtapadjon, a kézre, amely az első emberi tüzet csiholja, a másik kőre, amely belőle elsőként szerszámot hasít. Vár Jákob álmos fejére, Michelangelo álmodó szemére, a sziklamászó kétségbeesetten kutató kezére, vár, hogy valaki végül elhengerítse. Talán inkább lenne vízvezeték, mint fáraók büszke síremléke, híd inkább, mint erődítmény fala. Kavics gyermek kezében, és nem hajítógép gyilkos terhe. Út hazafelé és nem vesztőhely padozata. De a kő türelmes. Ha félredobják vár, hogy egyszer szegletkő legyen. A kő nem alázatos, maga az alázat. Szép önmagában és elég önmagának, mégis kész arra, hogy kertbe, boltívbe, homlokzatba álmodd. Nem bánja, hogy a szobrász vésője nyomán lepattan, örül, hogy helyet csinálhatott egy márványarcnak. Nem zavarja, hogy csupán egy a patak sok gördülő köve közt, némán csiszol és csiszolódik. Nem irigy, hogy a másik megcsodált rozetta, ő pedig csak a láthatatlan alap egy darabja. A kő gyenge – gondolod −, hisz a szapora csepp végül kivájja, ám a hegy mélye lassan cseppkőcsodát terem. A kő nem néma. A kezedbe adja magát, és ezzel vallatóra fog. A kő nem él − mondod az ismerős fölénnyel. Pedig lehet, hogy csupán türelmét, alázatát nem érted, túl sok és túl kevés neked. (Bár lennél te ilyen szilárd, és mégis alakítható.) A jég marta repedősből fűszál sarjad. Lám, gondolod, a kő végül mégis veszített. Pedig talán csak engedett. Az életnek.