Szabó Előd: Dorgálás

2010. 08. 29. Szabó Előd Dorgálás

A Példabeszédek bölcse figyelmeztet, hogy az Úr intését ne vessük meg, dorgálását meg ne utáljuk. Ezzel természetesen mindannyian egyetértünk, hiszen ki lenne közülünk az, aki zokon venné, ha az Úr, az Isten maga kopogna be életünkbe, s tökéletességének fényéből világítana rá tökéletlenségünk árnyaira. Tehát látszólag semmi különleges akadálya nincsen annak, hogy a bölcs tanácsot megfogadjuk. Csakhogy …
… csakhogy Isten nem jelenik meg szemünk előtt, nem dörög hangja fülünk számára hallhatóan.
Sokkal nehezebb elfogadni azt, ha embertársunk fogalmazza meg az intést felénk. A legnehezebb elfogadni akkor, ha ráadásul tudjuk és érezzük, hogy amit szól, az igazság. Ilyenkor felcsattanunk, elkeseredetten védekezünk, mentegetőzünk, ellentámadásba lendülünk. S végül ahhoz a végső, megkérdőjelezhetetlen érvhez nyúlunk, hogy senki sem tökéletes, az intést megfogalmazó maga sem feddhetetlen, így nincs joga bennünket bírálni, még akkor sem, ha igaza lenne. Helyes gondolatmenetnek tűnik, hacsak …
… hacsak nem feltételezzük azt, hogy embertársunkat az Úr küldte hozzánk, hogy az ő szavain keresztül az Úr int minket, hogy embertársunkat használta fel az Úr arra, hogy elmondja nekünk a fájó igazat.
S akkor háborgás helyett a mi belső szobánkban kell elszámoljunk arról, hogy mi valós a dorgálásból, s mit lehet tenni a jobbulásért.